A 19. századi Párizsban a szexipar jobbára az elegáns madám-ok vezette bordélyházakra korlátozódott, amelyek ellenőrzött ügyfélkörre szakosodtak. Társasági klubokhoz voltak hasonlóak, ahol az elbűvölő és szellemes úriemberek a bevett udvariassági formákon túl “különös érdeklődéssel” fordultak a kihívóan öltözött hölgyek felé, akik aztán az emeleteken kialakított budoárokba vezették ügyfeleiket, hogy testi örömökben részesítsék őket. Ám még az efféle ellenőrzött környezetben is ezer veszély leselkedett mindkét félre: gyógyíthatatlan, halálos nemi betegségek, vagy mondjuk testi sérüléseket okozó erőszak a durvább, türelmetlenebb ügyfelek részéről.

A Bordélyház egy rég elfeledett világba vezeti a nézőt, ahol az ópium füstje megüli a levegőt, a pezsgő patakokban gyöngyözik, és ahol a kielégítetlen vágyak szárnyra kapnak. A hely bágyadt atmoszférája rátelepszik a lelkekre, számos páciens életútja körvonalazódik a filmkockákon, és komor emberi sorsok válnak láthatóvá: vidéki lányok kétségbeesett hajszája a pénzért; sikertelen kapcsolatok kudarcai; beteges hajlamok okozta testi sérülések, csonkítások.

Ám időnként mégis átvilágít a nap a koszos felhőkön, különösen azon nappali pillanatokban, amikor megnyilvánul az egymás iránti testvéri bajtársiasság, vagy amikor a madám (Noémie Lvovsky) furcsán gyengéd csalárdságával szembesülünk. Ez a szellemiség pedig magában hordozza a változás szelét is, amikor a modern beállítódás lassan gyökeret ver a Bordélyház falai között, s a régi hétköznapok leple egy utolsó tánc formájában tekinget az elmúlás felé.

Bertrand Bonello filmje bágyadt szépségével erősen stilizáltan jeleníti meg a párizsi bordélyházak szexuális forradalom előtti végnapjait, amelyet a 2011-es Cannes-i Filmfesztiválon Palme d‘Or-jelöléssel ismertek el.