A porcelánbaba

Ha nagy ritkán egyedül sétálunk az erdőben, s néha megállunk, csak fülelünk, és egy kicsit odafigyelünk a levelek susogására, hallhatjuk, ahogy a fák suttognak egymás között. Mesélnek. A múltról, történetekről, csodákról.

A valóság és a képzelet határa nem mindig válik el egymástól élesen. Néha az emlékezet megmásítja a dolgokat, megsárgítja, megszürkíti vagy épp kiszínezi. Néha nem kell kérdéseket feltenni, néha nem kell csodálkozni. Talán ilyenkor, mikor egy csoda születik, mikor egy angyal látogat meg bennünket, mikor egy tündér kacsint ránk, nem kell semmit tenni, csak elmosolyodni és később emlékezni rá. Emlékezni a vidékre, a fákra, az állatokra és az arcokra, akik megdöbbentek, vagy szintén csak mosolyogtak. Elolvasni a Csillagmajort, s látni, hogy a csodák nem vesztek ki; olvasni Lázár Ervint, s tudni, hogy csodák mindig voltak és mindig is lesznek. És boldognak lenni, hogy van még ember, aki ezt eszünkbe juttatja. Boldognak lenni, hogy nincs egyedül. Mert van egy másik ember is, aki merészel képre álmodni egyszerű, csendes és megható történeteket, s vannak megint más emberek, akik hajlandóak díjazni ezt.

Kizökkenünk. Kizökkenünk a képektől, kizökkenünk az arcoktól, kizökkenünk azoktól az eseményektől , amik csendesen hatnak meg. Nincs katarzis, de érezzük, sokkal több dolog van, mint amit nap mint nap tapasztalunk, s mi még csak észre sem vesszük. Feltámadás? Ugyan. Csak legyintünk. Majd látjuk. Látjuk a gyerek géppisztolygolyókkal lyuggatott testét. Az idős néni arcát, s a keze nyomán eltűnt, sebetlen bőrt. Talán egy pillanatra elhisszük. Talán egy pillanatra meg is történt. Majd ki az utcára, sziréna és kocsizajba, benzingőzbe és embertömegbe, s akkor szeretnénk mi is Rácpácegresen élni, azokba az arcokba nézni, csodákat látni. Pedig nem kell elmenni oda. Mert mindig történik valami, ha nem a fák, majd a szobrok suttognak. S hallani is lehet őket. Csak kicsit oda kell figyelni.

A feltámadás, a megsemmisülés és az öröklét. A bajnok, A porcelánbaba, A keserűfű. Három egymást követő novella. Három olyan kis történet, mely után marad bennünk egy kis űr. Nem idegenek jönnek és tűnnek, nem az ördög hozza lovát patkoltatni, és nincs mulatozás sem, mint a többiben. Ezek a történetek többek a kedves meséknél. Képeik egy kicsit álomszerű világba visznek be minket, hol sárgában, hol fekete-fehérben, hol színesben látjuk őket. Néha komor, néha megható, néha kicsit mókás. Gárdos Péter igyekezett belevinni egy kis komikumot, ami visszaadja a Lázár-féle hangulatot, annak ellenére, hogy ebből a három novellából eredendően kimaradt. A szereplők kicsit humoros bemutatása, a létracipelés, vagy a bajnok gyakorlása közben fejbekólintott tyúk ilyan jelenségek. A kameramozgások egy snitten belüli begyorsítása, majd újból lassítása néha megtöri a film ritmusát, ezáltal kompenzálódnak a szomorkásabb tónusok, sokszínűbbé válik a film. S ennyi elégnek is bizonyult, hogy képet kapjunk az itt élőkről és kis világukról. Csetlenek és botlanak, tévednek és hibáznak, de bátrak és önfeláldozóak. És mindannyian emberiek. Mind hitelesek. Mert van a filmnek egy negyedik része is. A "színészeket" mutatják be. Akik nem színészkednek, majdhogynem saját magukat játsszák. Ott élnek ők is, azon a vidéken dolgoznak, élnek családjukkal. Valószínűleg pontosan tudják, miről beszél Lázár, tudják, mit lát Gárdos. Végigpörögnek előttünk névvel, lakóhellyel. Egy-egy őszinte pillanatban. S akkor már lassan értjük is, miről szól mindez. Nemcsak a csodákról, nemcsak a képzeletről, a mesékről, hanem emberekről, talán már nemlétező vagy már nem úgy létező emberekről, akiket a nagy rohanásban elhagytunk, elfelejtettünk, egyfolytában nyomjuk el, semmisítjük meg magunkban. S most van egy alkalom, hogy tényleg rájöjjünk, "ha nem adjuk meg annak a módját, ahogy megisszuk a kávénkat reggel, nem érdemes élni". Gárdos Péter (Magyar Narancs, 2005. október 6.)

Az igazi színész pedig, Bertók Lajos, a katona és Csányi Sándor, vagyis Csurmándi az idegenek. Akik jönnek, tesznek valamit, beleavatkoznak a kis közösség életébe, majd mennek. Pár percet vannak, de addig az övék a terep. S még az is belefér, hogy Csányi kezében folyton változik a cigaretta mérete. Hisz ki tudja honnan jött?

Ez a világ nem a Hukkle világa. Nem annyira direkt, nincsenek szuperközeliek, nincsenek elnyomott és felerősített hangok. Mégis mindenre elég figyelem esik. Mondatok csak akkor vannak, amikor lenniük kell, egy-egy rövid kép két idős ember összefonott kezeiről erősebb, mint száz szó a szeretetről és kitartásról. Az összecsődült kis közösség között járkáló kamera hatásosabban érezteti velünk az összetartozást, az együttérzést és az egyet akarást. Néha a szeretet is. Amin talán meglepő. Amikor pedig elhangzik egy-egy mondat némi tájszólásban, csak hallgathatunk. Mert amennyire egyszerűek, őszinték, annyi minden van mögöttük. Arcok, képek, történetek, mesék és csodák.

Értékelés: