Borat - Kazah nép nagy fehér gyermeke menni művelődni Amerika

Meneküljön, ki merre lát! Sacha Baron Cohen itt van újra, és gátlástalanabb és gusztustalanabb, mint valaha! Csöppet sem túlzás azt állítani, hogy megérkezett a magyar mozikba az év botrányfilmje.

Nincs egy olyan jelenete sem, ami ne okozna bármely széplelkű cenzornak hideglelős rémálmokkal teli éjszakákat. Az Ali G Indahouse a Borathoz képest egy igazi, rózsaszín vattacukorral körbefuttatott tündérmese. Előbbi filmjében Baron Cohen népszerű alteregóját, Ali G-t küldte el, hogy állítsa feje tetejére Nagy-Britanniát. Szülőhazája után a showman most az USA ellen indít totális támadást. Csodafegyvere pedig nem más mint másik közkedvelt - és a Da Ali G Show-ból jól ismert -  figurája, Borat, a kazah tévériporter (akit egyébként a művész úr egy dél-oroszországi orvosról mintázott meg).

Borat magas, szőrös, esetlen, borzasztó akcentusa van, és a kultúraközi kommunikációhoz körülbelül annyira ért, mint Mr. Bean a társadalomba való diszkrét beilleszkedéshez. Odahaza, kis falujában mindenki szereti (kivéve házsártos feleségét, Oxanát, és irigy szomszédját); ő a kis közösség kedvence, és az ottani normák szerint profi tévériporter. Egy szép nap a kazah felső vezetés elhatározza, hogy az USA mintáját követve fog a nagyhatalmakhoz felzárkózni. Ezért elküldi legjobb emberét, természetesen Boratot, hogy az Államokban spongya módjára szívja magába a helyi kultúrát, és hazatérve a világ tetejére emelje Kazahsztánt. Így eshet meg, hogy ami a hidegháborúban nem sikerült a szovjeteknek, azt Borat pár hét alatt elintézi: rövid ott-tartózkodása alatt úgy, ahogy van, térdre kényszeríti Amerikát.

Olyan mozival van dolgunk, aminél a hagyományos filmelemzés és filmesztétika módszerei csődöt mondanak. Amit biztonsággal leszögezhetünk a Boratról, az az, hogy a műfaja áldokumentumfilm (annak is a road-movie-s alfaja) formájában érkező társadalmi szatíra, hossza 84 perc, főszereplője pedig Sacha Baron Cohen. Minden más definiálhatatlan, és tulajdonképpen így van ez jól – a lényeget már úgyis tudjuk. Ez az ember ebben a 84 percben sokkal többet tesz Michael Moore alkotói végcéljának megvalósításáért, mint amennyit maga az érintett valaha is merészelni fog: amíg MM apránként farigcsálja az Amerikai Álmot, addig a brit komikus valóságos atomrobbanás erejével zúzza szét azt.

Borat hosszú és számára tanulságos, számunkra rendkívül vicces útja során ledönti a ledönthetetlennek hitt bálványokat; de az átlagemberekről, akik az amerikai nemzetet alkotják, szintúgy lerántja a leplet. Mondhatnánk úgy is, Borat borít. Mégpedig nagy, amerikai bilit. Sacha Baron Cohen a huszonegyedik század tán legnagyobb provokatőre; de legalábbis igyekszik az lenni, annyi szent. Húsbamaró Amerika-kritikáját látszólag messziről indítja: Kazahsztánból. Térképen mutatja be az ország pontos elhelyezkedését, mégis sikeresen felhívja arra a figyelmet, hogy a kazah állam tulajdonképpen behelyettesíthető a volt kommunista blokk bármely országával – legalábbis az amerikai fejekben. Ez az éleslátásról tanúskodó motívum tér vissza a végefőcímben is: Sebestyén Márta éneke és a csikósbemutató békésen megfér az orosz, ukrán, román, lengyel, szlovák jellegzetességek mellett. Ugye, milyen szép és sokszínű ez a Kazahsztán?

Aztán SBC már Borat szülőföldjén belevág egyik “kedvenc” témájába, az antiszemitizmusba. A zsidó származását büszkén vállaló komikus egy alkalmat sem szalaszt el, hogy kacagtató paródiáját adja az emberiség egyik legrégebbi gyűlöletének. Ez alkalommal a pamplonai bikafuttatás egészen speciális helyi változatát mutatja be nekünk. Később, már Amerikában, felveszi a film elején elejtett fonalat, és még feszesebbre rántja azt, hogy mi a nevetéstől hasunkat fogva bukdácsoljunk rajta keresztül.

Kis falujának és a (nyugati szemnek legalábbis egzotikus) kazah életvitelnek a bemutatása után kezdődik a mi Boratunk nagy kalandja. Többszörösen túlsúlyos útitársával, Azamattal elindul, hogy ő is felfedezze magának Amerikát. Ami ezután következik, azt meglehetősen torz analógiával úgy lehetne leírni, mint egyfajta pikareszket, amelyben kazah barátunk lenne Candide, a világra tágra nyílt szemmel rácsodálkozó ártatlan lény. Nem véletlen, hogy útja a “US and A” térképén éppen mosoly alakot formáz: az epizodikus szerkesztésű road-movie valójában nem más, mint egy irdatlan nagy, idétlen Borat-vigyor. Ami az amerikai életstílusban vagy ikonokban alkalmas arra, hogy karikatúrát készítsenek róla, az bizony nem is marad érintetlen.

Boraték tanulmányútja New Yorkban kezdődik. A multikulturalitás Mekkájában megismerkedik többek között az amerikai humor politikailag korrekt válfajával – ami kész dögunalom, persze, az ő előadásában ez is más színezetet nyer… Hősünk már a legjobb (?) úton halad, hogy elsajátítsa a nagy “US and A” kultúráját, mikor egy nap tévénézés közben mintha villám csapna belé: szerelembe esik Pamela Andersonnal. A szőke Baywatch-baba pedig egy újabb SBC-telitalálat - nála hitelesebb amerikai szexszimbólumot nem is találhatott volna a társíró-főszereplő. Így eshet meg, hogy az eredetileg csak a Nagy Almára szorítkozó tanulmányi “kirándulásuk” a napsütötte Kalifornia (Pamela lakhelye) felé veszi az irányt. Be kell járniuk hát a Keletet, a Középnyugatot, a Délt, és a Nyugatot is. Borat “idegenvezetésével” ezek a tájak egészen hihetetlen képet mutatnak nekünk. Elvileg, nyugati szemszögből, a kazah bika a primitív, babonás, tudatlan barbár, de aztán kiderül, hogy pont nem…

Mivel egy poént sem szeretnénk lelőni, legyen elég annyi, hogy a Borat által megismert Egyesült Államok: rikítóan meleg és bántóan homofób, agresszíven feminista és ordítóan szexista, nagypofájúan feka és botrányosan rasszista, déliesen tahó és középnyugatiasan sznob – mindez a teljesség igénye nélkül. Ráadásul hősünk extrém ötletei - bizonyos népek, népcsoportok, szubkultúrák kiirtására vonatkozóan - ijesztően sok megértő fülre találnak. Nem úgy, mint a texasi bikaviadal bevezetőjeként általa interpretált “kazah himnusz”...

Azáltal, hogy végigzongorázza az összes olyan jenki jellegzetességet, amin teli pofával lehet röhögni, hihetetlen mennyiségű poént sűrít filmje 84 percébe a mi Sacha Baron Cohen barátunk. Célja elérése érdekében természetesen nem spórol az improvizációval, de a gátlástalan, nem egyszer gusztustalan megnyilvánulásokkal sem. Van aztán egy jelenet a filmben (méghozzá nem is rövid), ami egyáltalán nem kapcsolódik az Amerikának görbe tükröt állító fősodorhoz, mintegy öncélú bónuszként fityegve a többé-kevésbé egységes filmtesten. Szavakkal nehéz leírni; ha mindenképp muszáj lenne, akkor azt mondanám, hogy még a sokat látott, ordenáré filmes tréfákon edződött mozinéző is csak ennyi tudna kinyögni az ominózus jelenet láttán: Azt a büdös kurva életbe!!!

Ez volna tehát a cohen-i életmű legújabb, és eddig talán legsokkolóbb darabja. Ha valaki már a Da Ali G Show-ban is szerette ezt a fura fickót, ezt a filmet egyenesen imádni fogja. Aki pedig még nem ismerte kazah barátunkat, az mindenképpen a hasát fogva távozik majd a moziból – csak nem mindegy, hogy nevetve, vagy öklendezve… De akárhogy is nézzük, a kazah nép nagy fehér gyermeke sikeres kultúrmissziót hajtott végre, így nincs más hátra, mint hogy ezt (is) megköszönjük neki: Csekujin, Borat!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!