Taxidermia

[menu]“GROTESZK: az olasz grotta = barlang szóból ered - összetett esztétikai minőség, a félelmetes, torz vagy fenséges vonások ötvöződnek bájos, kedves vagy kicsinyességében komikus elemekkel, a rémület és nevetés együttes hatását váltva ki. A komikus hiba, a képzavar, az össze nem illő elemek társultsága a komikum tiszta formáiban feloldódik, míg a groteszkben ez a hiba nemcsak központi erejű, hanem feloldatlan és feloldhatatlan marad, időtlenné emelődik, s bizarrságának megfelelő világszemléletet fejez ki. Megjelenítésének lényegi eszköze a szerkezet: a mű elemeinek egymáshoz való viszonya. A groteszk mű világa zárt, s benne minden lehetséges: reális és irreális, látszat és való egymásba játszanak át, akárcsak a komikum és tragikum, a fenségesség és az alantasság, a naturalizmus és a fantasztikum. Gyakran ábrázol visszataszító, undort keltő elemeket, torzságot, rútságot, épít a halottá dermedő élet és a megelevenedő mechanizmus borzongató ellentétére (...)”[/i][/menu]
Itt van, megjött az új magyar groteszk. Parti Nagy Lajos novellái alapján készült Pálfi György többszörösen díjazott (hat díj és jelölés a 37. Magyar Filmszemlén) filmje, egy olyan alkotás, ami egy kis változást (ha úgy tetszik, felüdülést) hoz a sematizmusban már évtizedek óta megkövesedett magyar filmek világába. Legalábbis művészi vonalon. Mert míg a Szabadság, szerelem az egyik első olyan közönségfilm, amely nem titkoltan hollywoodi sémákkal generált hatalmas nézőszámot a hazai mozikban, a Taxidermia más eszközökkel újít: készüljünk fel egy olyan művészfilmre, ahol nincsenek hosszú csendek a párbeszédekben, nagy slukkok a cigarettából és hatásvadászat fekete-fehérben.

Pálfi a magyar film ifjú reménysége, és eddigi munkái alapján nem lehetetlen, hogy egyéni látásmódja miatt a jövő nagy rendezőjét üdvözölhetjük benne. Ezt támasztják alá az általa eddig bezsebelt díjak is: a már említett 37. Magyar Filmszemlén aratott a Taxidermia, előtte pedig a Hukkle című játékfilmjét hívták több rangos fesztiválra és sikeresen került be a magyar és a nemzetközi (művész)filmes köztudatba egyaránt. Pálfi a film kapcsán föltette a kérdést: miért nem lehet megmutatni a vásznon egy falloszt, ha egy fejlövést igen? A válasz: csak. Legalábbis egyelőre. Nem a Taxidermia az első próbálkozás, amelyik szakítani akar a hagyománnyal (elég, ha a közelmúlt botrányfilmterméséből csak a Ken Park-ot vagy a Vincent Gallo-s Brown Bunny-t említem), de ez a húzás nagy valószínűséggel 18-as karikáért kiált, és/vagy a művészmozik kevésbé széles vásznaira száműzi ezeket az alkotásokat, és ez talán egy ideig így is marad.

De ideje, hogy végre a lényegre térjek, tehát: első főhősünk Morosgoványi Vendel (Czene Csaba), az egyszeri tisztiszolga, aki kvázi ösztönlényként semmi másra nem vágyik, csak szeretetre (és szexre, nyilvánvalóan), aki sorsát egy emsével töltött szenvedélyes éjszaka után végzi be és sarjaként megszületik a szocialista blokk triplatokás zabálóbajnoka, Balatony Kálmán (Trócsányi Gergő). Ő hatalmas űrtartalmával és technikás versenyzésével a Honvéd színeiben a sportág legnagyobbjai közé küzdi fel magát, de nagy bánatára lemarad a los angeles-i olimpiáról. Házasságot köt a szintén szakmabéli (Konzerves) Aczél Gizivel (Stanczel Adél). Fiuk, Balatony Lajoska (Marc Bischoff) mindössze másfél kilóval születik, és apja még nagyobb bánatára önmaga helyett jobbára állatokat töm. A klasszikus családregény szabályai szerint ő, a generáció utolsó szülötte az, aki művészi ambíciókkal kacérkodik és beteljesíti önmagát és a történetet: időtálló, istenkísértő alkotást hoz létre, saját magából.

Igazán bizarr világot teremt a rendező a Taxidermia-ban, ebben pedig nagy segítségére van Pohárnok Gergely, többszörös Magyar Filmszemle-díjas operatőr (Fekete kefe, Hukkle, Magyar vándor). Nem is a történet, vagy a karakterábrázolás az, ami igazán erőssége a filmnek. A feeling, az életérzés az, ami nagyszerű: a szocialista tábor élsportja, a helyszínek hangulata, a férj-feleség és az apa-fiú kapcsolat egyszerűségében is teljes bemutatása adja a film igazi varázsát. A jelenetek alapját képező erős naturalizmus sem az a fajta, harsonaszóval előkészített polgárpukkasztás, hanem teljes természetességgel bemutatott vér, belsőség és hányás, egyszóval minden olyan dolog, ami hozzátartozik a mindennapi élethez, akár tudomást veszünk róla, akár nem.  A teljességet nem zavarják meg kikacsintós poénok vagy szájbarágós magyarázatok, Pálfi világa leginkább Dr. Regőczy (Hegedűs D. Géza) embriókulcstartójához hasonlítható. Megtévesztésig hasonlít a mi világunkhoz, hiszen a mi idoljainkkal, álmainkkal és tipizált szereplőinkkel van kitapétázva, ugyanúgy zárt egészet alkot, de a különbség azért több mint kézzelfogható.

A színészi alakítás is jó pontot érdemel: semmi ügyetlenkedés, semmi felesleges túljátszás, csak azt látjuk, ami éppen oda kívánkozik. A főszereplőktől az utolsó statisztáig mindenki a helyén van és hihetően adja elő azt, amire fölkérték – nem színészeket látunk, hanem a történet élő karaktereit, színpad helyett helyett egy Pálfi György menet-et, mindent úgy, ahogy az a rendező agyában összeállhatott.

A színészeken kívül a képi világért felelős stáb is hozzáadta a magáét a filmhez, Asztalos Adrienn felelt a látványért, Szöllősi Géza designer pedig rengeteg olyan ötletet adott, amik nélkül a film aligha lenne az, ami. Ő az alkotója többek között az állatszobroknak, a Balatony Lajos-torzónak és az azt készítő gépnek, valamint a filmben látható feliratoknak és transzparenseknek. Az idős Balatony maszkja Pohárnok Iván munkája, és megtévesztően valósághű:  legnagyobb stúdiók filmjeinek látványvilágához hasonlítva is megállja a helyét. Forradalmi újításokat persze ne várjunk, a film annál kisebb költségvetésű, de amit ezek a szakemberek végeztek, az kimeríti a tisztes iparosmunka fogalmát. Nem más ez, mint követendő maximalizmus.

Nem kell sokat gondolkodnom a végső megítélésen. Apró hibákat persze kereshetnénk benne (és nagyon valószínű, hogy találnánk is), de úgy érzem, ez teljesen felesleges – sokkal erősebb bennem az érzés, hogy ez a film egyszerűen jó, hogy van és szeretném, ha a közeljövőben minél több, ehhez hasonló alkotás kerülne ki a hazai rendezők (és elsősorban a fiatal tehetségek) keze alól. A Taxidermia egy igen jól sikerült alkotás, egy minden pillanatában élvezhető filmes performansz. Elgondolkodtat, nem ítél, hanem megmutat és gondoskodik róla, hogy az élményt, amit ad, hazavigyük és ne dobjuk ki a popcornoszacskóval együtt, a teremből kifelé menet. Megnézni nem kötelező, de erősen ajánlott.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!