Chicago

Chicago a bűnözés városa. A húszas évek végén több bűnöző, rabló és bandita élt itt, mint tisztességes honpolgár. Az alkohol betiltása olyan láncreakciót indított el, hogy tisztességesnek maradni nem, hogy lehetetlen lett, hanem egyenesen luxus. Ebből a miliőből csupán egyetlen módon lehetett kiemelkedni. A média által.

Nem új keletű dolog, hogy a tömegkommunikáció révén váljunk ismertté, felkapott, szeretett lénnyé. Mióta a televíziózás, egy új fajta szórakozást tett lehetővé, kitörölve a színház személyes varázsát, széles körben felkeltve az emberek érdeklődését, mindig vannak olyan személyek, akik megragadva az újfajta médium lehetőségét, mindent megtesznek a sikerért. Bűnözés van, mióta világ a világ, csak az újságnak, rádiónak, televíziónak köszönhetően most már mindenki tudomást szerezhet bármiről. Mindenről. Ezen az Internet csak lendített.
Szóval vegyük 1929-et. A gazdasági válság ijesztő körvonalat ölt. Az emberek nem találják helyüket a világban. Elkeseredettek, és alternatív megoldásokhoz folyamodnak, hogy boldogságuk kiteljesedjék.

Roxie Hart (Renée Zellweger) álmokat dédelget. A saját maga generált álomvilága foglya. Hisz a mesében, az ígéretekben. A szép lehetőségekkel kecsegtető remények nevében hagyja magát elkápráztatni. Ez nem megbocsáthatatlan bűn, de mikor szeretője színt vall, elárulja, hogy csupán azért ígérgetett neki fűt-fát, mert el akarta csábítani, ostobán vesz elégtételt. Megöli a férfit. Roxie egyszerű leányzó, akit könnyű befolyásolni, de azért azzal ő is tisztában van, hogy a divatos szófordulattal élve: a lét a tét!

Bekerülve a börtönbe igyekszik megtalálni a lehetőséget a menekülésre a bitó árnyékából. Erre egyetlen lehetőség a sztárügyvéd, Billy Flynn (Richard Gere), aki mézes-mázos szavaival, kisfiús sármjával, és a kiskapuk alapos kielemzésével képes bárkit megmenteni a kivégzéstől. A pénzéhes, de briliáns ügyvéd - kis könyörgés után a férj részéről (John C. Reilly) - elvállalja az ügyet. Flynn vele párhuzamosan védi a kétszeres gyilkos Velma Kelly-t (Catherine Zeta-Jones), aki, miután rajtakapta férjét és húgát vad hancúrozás közben, nem bírt gátat szabni féktelen dühének, és végzett a két buja emberrel.

Velma, mielőtt a börtönbe került, sikeres énekesnőként lépett fel az éjszakában, és Roxie példaképe is volt egyben. Roxie kedvesen közeledik a vamphoz, tanácsot kérve tőle, hogyan boldoguljon a számára idegen környezetben, de Velma arrogáns viselkedésével elriasztja magától.

Telnek a napok, és a média szárnyai alá veszi Roxie-t, aki kedvesen nyílt, szeretetreméltóan gyermeki és egyáltalán: egy tündér. A két nő között kialakul egy rivalizálás, ami a közönség kegyének megnyerésére irányul. Nem árulok el titkot azzal, hogy végül minden jóra fordul, és a “jók” elnyerik jutalmukat.

És most jöjjön a fekete leves.

A filmet 13 (szerencsétlen szám) jelölték Oscarra. Ez enyhén szólva is túlzás. Imádom a filmzenét, szeretem a musical-t, mint műfajt, de a Chicago közel sem olyan izgalmas és korszakalkotó, mint elvárhatnánk. Az elhangzó dalok csak közepesen jó Jazz betétek, tényleg semmi olyan, amitől a hideg futkározna végig a hátunkon. Valami (és sajnos nem jöttem rá mi, de éreztem, hogy igazam van, a velem együtt mozizó nézők arcából ítélve) nagyon hiányzik a filmből. Nem volt elég izgalmas, elég lehengerlő. Ha több díjat seper be, mint mondjuk a Moulin Rouge, ami ehhez a filmhez képest egy aranylövés képi világával és technikai megoldásaival, roppant csalódott leszek.

Aki ismer engem, az tudja, hogy akkor sem mondok rosszat egy filmről, ha a véleményem, visszafogottan fogalmazva, nem túl pozitív. A Chicago számomra sajnos egyszeri élvezetet nyújtott, és biztosan nem fogom annyira szeretni, mint mondjuk a My Fair Lady-t, a Hair-t, vagy például az Óz, a nagy varázslót. Az említett három film örök klasszikus, míg véleményem szerint a Chicago egy sebtében összedobott videoclip, amivel még sok munka lett volna, hogy ne legyen olyan egyszerű és kissé steril.

De ne feledkezzünk meg a pozitívumokról!

Zeta-Jones (akit egyébként nem szeretek, mindegy, miért) nagyon jó formáját hozza. Energikus, és ha nem lenne mellékszereplővé degradálva, nagyon tudna alakítani. Meglepően jó! A dalbetét, melyben a börtönviselt leányzók kielemzik, miért kerültek a hűvösre, ugyan kicsit emlékeztet kezdésében Björk zenéjére, amit a Táncos a sötétben hallhatunk, de nagyon ötletes történetet mesél el, és a végére egészen izgalmassá lesz. Másik érdekes rész, amikor Gere, mintegy bábjátékos mozgatja a médiát, és irányítja védencét, Roxie-t. Egészen kellemesek a jelenetek, amelyekben Queen Latifah megjelenik, mint Marton Morton, a börtön vezetője. Ettől függetlenül a film nagyon elnagyolt, és - sajnos - nem elég izgalmas. Néha emlékeztet a Mindhalálig Jazz-re stílusában, váltásaiban, de a dinamizmus hiányzik belőle.

Sok a vágás, ezért nem láthatjuk, mire képesek valójában Hollywood vezető színészei. Azért egyszer mindenképp látni kell a filmet, mert lehet, hogy csak én tévedek. A zene azért is érdekes lehet az elvakult rajongóknak, mert dolgozott rajta Bob Fosse és Danny Elfman is. Őket nem kell bemutatnom, mert mindkét úriember maradandót alkotott már a musical történetében. Viszont ha mégsem mondana eleget e két név, akkor megemlíteném, hogy Bob Fosse készítette Ralph Burns-el a klasszikus zenetörténeti mérföldkőt, a Mindhalálig Jazz-t, Danny Elfman pedig a Karácsonyi lidércnyomás gyönyörű zenéjét, amelynek minden filmzenerajongó polcán ott lenne a helye.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!