Zodiákus

Nem ismerek olyan embert, aki ne tartaná zseniális filmnek a Harcosok klubját. David Fincher ráadásul eme klasszikuson kívül már olyan remek mozikkal is megörvendeztetett (persze elsősorban megfélemlített) minket, mint a Hetedik vagy a Pánikszoba - úgyhogy vele szemben támasztott elvárásaink nem véletlenül magasak.

Ezúttal, a Hetedik nyomvonalán haladva, ismét egy rejtélyes sorozatgyilkosról készített filmet; ám a Zodiákus - a hét főbűn megszállottjának sztorijával ellentétben - megtörtént eseményeken alapul. A magát „Zodiac”-nek nevező eszelős szériamészáros a ’60-as ’70-es évek San Franciscoját tartotta rettegésben, és valós kilétét illetően a mai napig nem sikerült megnyugtató megoldásra lelni. 2004-ben hivatalosan is lezárták ugyan a nyomozást, de ezzel csak azt ismerték el, hogy nem áll elegendő információ a rendelkezésükre annak folytatásához, és valószínűleg már egyik számba jöhető gyanúsított sincs az élők sorában…

A fentebb említett évtizedek az amerikai történelem legkarakteresebb idősávjai között is előkelő helyet foglalnak el, és a kreatív stáb bizony mindent el is követett, hogy édes nosztalgiába ringasson minket. Már a felütés is szívmelengető: az eredeti, broadway-es Hair „Easy to be hard”-jának dallamaira gurul el az orrunk előtt egy szép nagy jenki autócsoda. És kapunk még elképesztő sérókat, pre-retro öltönyöket, mindent, ami szem-szájnak ingere. Még Mark Ruffalo, a lányos anyák (rém)álma is szakasztott úgy néz ki, mint Fürtöske a Kojakből (ahonnan egyébként a nyomozóirodák látványtervét is lophatták a díszletesek).

S ha már a krimisorozatoknál tartunk: vélt vagy valós műfaji besorolásával ellentétben a Zodiákus sokkal nagyobb százalékban tartalmaz krimi- , mint thriller-elemeket. Sokkal nagyobb hangsúly van a nyomozás folyamatán, a kirakósjátékon és annak darabjain, de legfőképp a nyomozást lefolytatók lelkivilágán, mint a sokkolóan véres tetteken.

Már-már lélektani drámába hajlik, ahogy Fincher a két hivatásos és a két botcsinálta inspektor belső vívódását a vászonra illeszti. Mind a négyen az ügy megszállottai lesznek; a film felétől már teljesen világos, hogy itt nem a leendő áldozatok élete a tét, hanem az övék – az ő kis normális, kispolgári életük, a kedves kis családdal, szolid kis otthonnal, a sok kis miegymással. Van köztük, aki még idejében kiszáll, van, aki mindent elveszít, végül az életkedvét is. S mit nyernek? Semmit. Egy lépéssel sem kerülnek közelebb az agyafúrt fantomhoz; az összeomláshoz már annál inkább. Közben pereg tovább a film, sorban futnak be a különböző sajtóorgánumokhoz a Zodiákus kódolt, fenyegető üzenetei - és a csinos, fiatal lányok elhalálozási rátája is határozottan növekvő tendenciát mutat. Nem elég, hogy a giallókat idéző fekete kesztyűs gonosztevő az őt üldözők előtt van legalább két lépéssel, azok még egy helyben is járnak.

A Zodiákus megszállottjai egy igencsak illusztris szereplőgárdából kerülnek ki. A nyomozópáros másik tagja a zseniálisan gyűrött Ruffalo mellett a most igazi vészhelyzetbe kerülő Anthony Edwards, akiről kiderül, hogy képes kifejezetten árnyalt karakterekbe is életet lehelni. A zsurnaliszta vonalon pedig két igazi ásszal találkozhatunk: a sokszorosan bizonyított Jake Gyllenhaal ezúttal is hozza a tőle megszokott intelligens alakítást, Robert Downey Jr. pedig még mindig zseniális, ráadásul ezúttal a hitelességéhez szemernyi kétség sem férhet – a középkorú, halmozottan szenvedélybeteg sármőr szerepe több mint testhezálló.

Sajnos azonban mind a korhűség, mind a pszichologizálás, mind a pazar színészi munka kevés ahhoz, hogy elfeledtesse a film legnagyobb hibáját. A nem akármilyen referenciaanyagot elnézve egy ütős, csattanós, de mindenekelőtt a végletekig feszült mozit vártunk Finchertől. Ám a csattanó és a feszültség két olyan komponens, amivel a Zodiákus direktora borzasztó szűkmarkúan bánik. Ne várjunk olyan csavart, mint amitől (is) a Harcosok klubja kultfilm lett: az igaz történet keretei valóságos pánikszobába zárták Finchert, ahonnan vagy nem tudott, vagy nem is akart kitörni; ahogy a Robert Graysmith könyvét átdolgozó James Vanderbilt forgatókönyíró sem. Minden megy szépen a maga útján, ahogy az a (nagy)könyvben meg van írva, a feszültség pedig szépen lemorzsolódik féltávnál. A feszültséghez egyébként is feszesség kell, ennek esélyét azonban a 158 perces, kínosan dagályos hosszal eljátszotta a direktor. Nem csak végigülni nehéz, műfajidegen is ez a terjedelem.

Igazi adrenalinfröccsre csupán egyszer kerül sor a filmben, és annak a bizonyos jelenetnek még csattanója is van. Ha azt az öt percet még (mondjuk) hússzor megismétli Fincher, megemelem a kalapom előtte. Így azonban vissza kell adjam neki a biankó csekket, amit mozijegy címén állítottak ki. Elment a kedvem attól, hogy megfejtsem a Zodiákus rejtvényeit…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!