Candy

A drogfilm rendkívül hálás műfaj. Igazi nagy drámák lehetőségét rejti magában; máskor meg kimeríthetetlen humorforrásnak bizonyul. Ráadásul a nagyérdemű is vevő rá, hiszen egy olyan szenvedélybetegség a központi témája, amiről már rengeteget tud mindenki, mégis, arányaiban meglehetősen kevesen érintettek benne – ezért egy furcsa, „hétköznapi egzotikumként” jelenik meg a mozikban ugyanúgy, mint például a könyvekben.

Jó drogos könyvből minőségi junkie-film: erről első körben mindenkinek Danny Boyle Trainspottingja jut eszébe. A Candy vénába fecskendezése után azonban a mozi-addiktok ezt a filmélményt is jó mélyen el fogják raktározni az elméjükben. Mert Neil Armfield olyan tripet kínál nekünk, hogy a tű adja a másikat.

A skót vonatbámulók történetéhez hasonlóan a Candy is egy igazi kultuszkönyvből született, az egy évtizede íródott azonos című Luke Davies-regényből. Az ausztrál szerző felelős a forgatókönyvért is, amit a szintén kenguruföldi rendezővel együtt csiszoltak-kalapáltak forgatható állapotúra - kisebb-nagyobb megszakításokkal több mint hat éven keresztül. Nehéz szülés volt, de kétségtelenül megérte.

A végeredmény egy olyan szerelmi történet, ami egyszerre kelt együttérzést és félelmet, miközben megnevettet és könnyekre fakaszt: hű tükre tehát a bámulatosan hullámvasútszerű drogos létnek. Ritkán találkozunk ilyen mesterien szerkesztett forgatókönyvvel. Ritmusa magával ragadó; és, mint a jó szkriptek rendesen, vastagon aláhúzza a művészi mondanivaló lényegi momentumait. A könyv három fejezetre oszlik, a beszédesnél is beszédesebb Menny, Föld és Pokol címekkel ellátott szekvenciákra. Ahogy haladunk a teológiai térben, úgy válik egyre világosabbá, hogy a sztori lefelé ívelő spirálban bontakozik ki; tehát főszereplőink a biztos bukás felé rohannak, fejjel előre. Kiűzetnek a Mennyből, és még a Földön sem találnak menedéket - Ádám és Éva immár meg sem áll a Pokolig. Hiába, a Tudás Fájának gyümölcse mégiscsak alma volt, és nem fehér por…

Korunk Ádámja és Évája pedig jelen moziban nem más, mint Dan (Heath Ledger), a költő, és múzsája, Candy (Abbie Cornish) – aki ellenben festőnő, az ő ihletője, nem meglepő módon, Dan. Vagy inkább a fiúval közösen dédelgetett kincsük, többszörösen is önpusztító szerelmük. Ezt a „héjja-nász az avaron” szellemiségű kapcsolatot ugyanúgy jellemzi a gyengédség, mint a brutalitás; ez a kettősség az, amit a két fiatal színész összteljesítménye mindent elsöprő erővel hoz a tudtunkra. Mivel a filmidő igen nagy százalékában csak őket mutatja a kamera, rengeteg múlik kettejük játékán. Ami egyszerűen hibátlan. A hazájában (is) elismert, kitűnő színházi rendező Armfield a színészvezetésben gyönyörűen meg tudja mutatni, hogy a szakma bizony a kisujjában van. A párbeszédek élnek, lélegzenek; nincsenek elveszett pillanatok, még a legapróbb változás a főszereplők egyikének arckifejezésén sem kerüli el a kamera figyelmét.

Annak, hogy a direktor színházi ember, további jeleit akkor vehetjük észre, ha megfigyeljük, miként emelte egyszerű díszletből már-már mellékszereplői státuszba a bútorokat. A Candy az ágyak és asztalok filmje. A szobák térkihasználása mindig alátámasztja a film hangulati elemeit, mintha a filmzene egy furcsa fajtája lenne a díszletezés. Ebben nagy segítségére volt a szintén a teátrum világából a moziba csábított kollégája, Robert Cousins látványtervező. Minden egyes kép egy művészi kompozíció, amely kompozíciók legszebb éke a gyönyörűséges Abbie Cornish. Törékeny, légies szépség, aki előtt már akkor is térdre esnénk, ha az egész filmben mindössze annyi szerepe volna, hogy ruhafogasként álljon a már egekig magasztalt ágyak s asztalok mellet. Node játszik, és az aztán nem mindennapi, amit Mr. Ledgerrel ők ketten összehoznak: szánalmas narkós pár ilyen vagány és szexis még talán sosem volt a filmtörténelemben.

És ha nem lenne elég, amit a fiatalok letesznek az ágyra-asztalra, még mindig ott van nekünk a kissé mókás hangulatban megkomponált Lucifer-figura, Geoffrey Rush alakításában. Szerepeltetése dupla jutalomjáték: neki magának, és nekünk nézőknek is hatalmas élmény, amint szétcsúszott arccal, vegyszeres üvegcsékkel a kezében ecseteli a férfiszerelem szépségeit. Jó, hogy ez a zseniális színész folyton mozgásban van, és nem hagyja, hogy eltűnjön egy kalózkapitány állszakállának fojtó ölelésében. A komikus vonal persze nem csak ebben az elképesztő fazonban, Casperben teljesedik ki. Valóban emlékezetes poénokat kapunk a pénzünkért; persze, az idő előrehaladtával arányaiban egyre kevesebbet. Ahogy a téma „bedurvul”, nem marad hely olyasmiknek, mint Ledger vicces Brokeback-önreflexiója, ami önmagában megér egy misét. S ha már a fiatalembernél tartunk: a film egyetlen aprócska hibája, hogy Dan „költősége”, ami egyébként elviekben hangsúlyos eleme a történetnek, kimerül egy verseskötetből kiragadott pársoros részlet felolvasásában. Innentől kezdve a figyelem egyéb tehetségeire irányul – csirkefogás, szélhámozás, féceszmixelés, ésatöbbi. Élete szerelme, Candy sokkal inkább költőnek bizonyul, legalábbis ezt támasztja alá a film egyik kulcsmomentuma, ahol a grafománia csalhatatlan jelei kezdenek el kiütközni rajta.

Mivel azonban ez a parányi hiba oly jelentéktelen, hogy inkább a szőrszálhasogatás kategóriában lenne a helye, nyugodt szívvel mondhatjuk kivételesen jó filmnek a Candyt. Vérbeli drogfilm, hiteles és intelligens - és igazi szerelmesfilm, szép és fájdalmas. Ilyen anyaggal bármikor szívesen túladagolnám magam…

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!