Csapatleépítés

Előrebocsátom: elfogult vagyok ezzel a mozival. Miért is ne lennék, mikor ezt a témát, ugyanebben a környezetben, már számtalanszor filmre vittük a barátaimmal? Többnyire a Mátra erdeiben mészároltuk le egymást a kamera előtt, a lehető legváltozatosabb módokon. A mi filmjeink és a Csapatleépítés között csupán annyi a különbség, hogy utóbbiban nem bukkan fel időről-időre egy erdész UAZ (pedig abszolút indokolt lenne a jelenléte); illetőleg természetesen a költségvetésben is akadnak eltérések - ha nem is nagyok. Még a Mátra is stimmel, ugyanis az egyesült királyságbeli Man szigete mellett kis hazánk eme, horrorfilmforgatásra (többszörösen) kitűnőnek bizonyult szegletében is forgott a Severance. Így tessék tehát olvasni az elkövetkezőket; annak tudatában, hogy Christopher Smithék téma- és helyszínválasztása már jó előre szentimentalizmusba áztatta az alapesetben vérbe s vitriolba mártandó pennámat.

Na, nem mintha a Csapatleépítés bármiféle védelemre szorulna. Az alkotók ugyanis jól tették a dolgukat, és meg sem próbálták becsapni leendő közönségüket. Nem vállaltak túl sokat, nem is kockáztattak túl sokat, pénzben semmiképp - és ez a(z anyagi) függetlenség a legteljesebb alkotói szabadsághoz vezetett. Kisköltségvetésű horrorral csak nyerni lehet, ha jól sikerül; ez a mozi pedig, ha nem is válik klasszikussá, de a zsáner követelményrendszerének maradéktalanul megfelel. Mert egyáltalán nem lehet komolyan venni, és ha véletlenül félelmetesebbre is sikerül egy jelenete, arra rögtön jön két akkora poén, hogy majd’ leesik a fejünk (ha le is esne, az sem lenne baj: modellt állhatnánk a folytatás plakátjához). A film azon tulajdonsága, hogy sokkal nagyobb százalékban vicces, mint ijesztő, fokozatosan bomlik ki, hogy a végén csúcsosodjon, az utóbbi idők egyik legjobb horrorvígjátékává „nemesítve” a brit mozgóképet. Vér-humor-humor – ebben a ritmusban épül fel az amúgy nem túl nagy művészi igénnyel megírt sztori dramaturgiája.

Külön humorforrásul szolgál a magyar nézők számára a hazánkfiaiból-lányaiból verbuvált statisztéria. Minden egyes mondatuk extra poén – nekünk. Kellemetlenséget csak az okozhat, hogy a Csalagút túloldalán látszólag még mindig túl nagyvonalúan kezelik a „Magyarország a Szovjetunió része, vagy nem?” kérdést: egy-egy orosznak szánt karakter szájába ugyanúgy magyar szöveget adtak, mintha semmi különbség nem lenne a két nép között. De ennyit még elnézünk - legalábbis én nem szándékozom feldarabolni az első szembejövő angol filmest.

Még a horror műfajában sokszor felbukkanó társadalomkritikai él sem hiányzik a Csapatleépítésből, ugyanis egy fegyvergyártó multicég eladási osztályának alkalmazottai ellen fordulnak azok a bizonyos őrült szovjet katonák – naná, hogy a saját cégük fegyverarzenáljával felszerelve. Persze, az ilyen (ön)ironikus poénok akkor ütnek igazán, ha érzékkel bánik velük a rendező. Ez egyetlen kivétellel meg is valósul a moziban, amikor is szó szerint túllőnek a célon…

Ami a színészeket illeti – akik közül igen sokan jutnak hamar a mészárszék átmeneti lakóinak nem túl szívderítő sorsára - , köztük több ismert és elismert arcra is bukkanhatunk. Danny Dyer egyértelműen a mozi legemlékezetesebb figurája, beszívott arcszerkezete és elképesztő dumája még mindig a régi; ha a Trainspottingban lett volna még egy kiadó szerep, csak ő játszhatta volna el, ebben egész biztos vagyok. Akire még érdemes odafigyelni, az a kellemetlen stílusú főnököt játszó Tim McInnerny - őt anno a Fekete Vipera Cunci kapitányaként ismerhettük meg; és Danny boyhoz hasonlóan ő is lubickol az ellenszenves fráter szerepében.

Összességében elmondható, hogy a Csapatleépítés hamisítatlan zsánerdarab, minden műfaji kellékkel felvértezve; apróbb-nagyobb hibái ellenére is kellemes moziélmény, üdítő vérzivatar a fülledt nyárban. Úgyhogy innen üzenem a brit filmeseknek, hogy a Mátra továbbra is tárt karokkal várja őket! Erdészházat és erdész UAZ-t kedvezményesen biztosítunk.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!