Tideland

Valószínűleg nincs olyan filmrajongó, aki ne figyelt volna fel Terry Gilliam különleges képi- és formavilágú filmjeire. A Monty Python-társulat egyetlen amerikai (tehát nem brit) tagjának életműve változatos képet mutat, de szárnyaló fantáziájának egyik alkotásában sem szab határt, legyen szó szerzői alkotásról, Monty Python-filmről, vagy stúdiórendszeren belül készült gigaprodukcióról. Képei mindig erősek és szuggesztívek, gyakran szubjektívek egyben, amelyek megragadják a néző figyelmét. Jellegzetes még Gilliamre a mesék formanyelvének és szimbólumrendszerének virtuóz használata.

Ezeknek a fent felsorolt elemeknek kvintesszenciáját adja a Tideland. Már most ki merem jelenteni, hogy az életmű legvitatottabb darabjával van dolgunk. Érdemeit most még nem ismerik el kellően, de szerintem egyébként később se fogják. Egyrészt, mert Gilliam ezzel a művével mondhatni összegzi önmagát és eddigi munkásságát. Sok újat nem mutat korábbi filmjeihez képest, viszont azok minden erényét sikerült összegyúrni egy alkotásba. Azonban a Tideland klasszikussá válását hátráltatja az a tény is, hogy olyan művel állunk szemben, amelyre az átlagnéző leginkább a „beteg” szót fogja használni. A Tideland világa valóban rendkívül erőteljes, sokszor brutális, vagy, kívülről szemlélve megbotránkoztató, de aki képes a felszín mögé nézni, az jó eséllyel megláthatja Gilliam világának gyönyörűségét.

Jeliza-Roze (Jodelle Ferland) boldogtalannak és reményvesztettnek tűnik drogos szülei közt. Egyikük se törődik vele, ő pedig annyira hozzászokott már a kirekesztettséghez és egyedülléthez, hogy ő maga készíti elő a szert édesapjának. Anyjától se kap sok szeretetet, nem is gyászolja túlzottan annak halálakor. Az apa (Jeff Bridges jutalomjátéka) ekkor fogja menekülőre a dolgot, és visszatérnek a családfő gyermekkorának helyszínére, az elhagyott és düledező vidéki házba. Itt Jeliza-Roze egyedül marad apjának aranylövése után, ahol a kislány a kitaszítottságát a furcsa szomszédokkal, és játékbabáinak megszemélyesítésével próbálja túlélni.

Ez a szürrealista minimál-gyöngyszem a kreativitás diadalát hirdeti a kiüresedettség legmélyebb dimenzióiban is. Jeliza-Roze az őt ért emberfeletti szörnyűségeket elméje és fantáziája segítségével éli túl, belül, elméjében diadalmaskodik az őt kívül, a fizikai világban érő szörnyűségek felett. Segítségére van ebben négy babafeje, amelyeket ujjaira húzva személyiséggel és egymás közti bonyolult kapcsolathálóval lát el. Ez is a kislány elméjének élességét, lenyűgöző kognitív képességét mutatja: a drogosok kiismerhetetlen, és a múló pillanat egyszeriségére épülő világban nőtt fel, mégis hűen reprodukálja a „normális” interperszonális kapcsolatokat, és babáiba építi bele azokat. A játékok egyben Jeliza-Roze vágyait szimbolizálják a hétköznapi életre, amelyre egyelőre kilátása sincsen. Ezek a babafejek féltékenyek egymásra, civakodnak egymással, feláldozzák magukat a másikért – csupa-csupa különböző, önálló személyiség.

Gilliam fantasztikus helyszíneket választott a történethez. A végtelen nagy búzamező közepén lévő düledezett, összegraffitizett romház egykoron dicső időket élhetett meg, most kiváló menedéket nyújt egykori lakójának, az agymosott junkie-vá züllött apának és kislányának. A területen lévő fa gyönyörű, misztikus és fantasztikus filmes helyszín, az idill változatlanságot és a csendet pedig egyedül a területen átrobogó gyorsvonat fogja megzavarni, amely übermodernségével kiválóan ellenpontozza a vidéki mozdulatlan és időtlen békességet. A vonatszerelvény (képzeletbeli olvasatában a cápa) a változás szimbólumává lesz, amelynek elpusztításával lehet egyedül végteleníteni az ittmaradást, amihez a kislány, a szomszéd fiúval megbarátkozva egyre inkább vágyik. (Az akció mégis épp ellenkezőleg fog elsülni.)

A szomszéd értelmi fogyatékos, szándékosan végtelenül csúfra vett fiú idősebb a kislánynál jó pár évvel, ez mégsem akadályozza meg őket, hogy némi románcot kezdeményezzenek a tizenegy éves Jeliza-Roze-zal. Már az a kép sokakat megbotránkoztatott, amikor a kislány készíti elő a tűt apjának használat előtt, de ez a jelenet különösen sok nézőnek lépte át az ingerküszöbét. Ők azonban nem látták meg a szcéna igazi lényegét: itt nem egy, a húszas évei végét taposó bűnranda, koszos, értelmi fogyatékos srác csókolózgat játékosan egy tizenegy éves kislánnyal, hanem két gyerek egymással. A fiú és a lány, nem különbözőségeik ellenére, hanem épp amiatt, teljesen hasonlóak. Mindkettejük ugyanazon az értelmi szinten van: Jeliza-Roze még ilyen, a fiú pedig mindig is ilyen lesz. Felszínre tör mindkettejükben az elfojtott kreativitás, amit csak a másik képes felismerni és kibontakoztatni, a magány és az offenzív külvilág ellenében az egymásra találás.

Az egész filmet, nem túlzás állítani, Jodelle Ferland viszi el a hátán, aki fiatal kora ellenére fantasztikus tehetség. Nem csak saját karakterének, de a babáknak is képes egyenként személyiségjegyeket adni, élettel tölteni fel őket. Kár, hogy a Tideland óta tehetségét többnyire csak moslék horrorokban „kamatoztathatta” (Silent Hill, The Messengers, Uwe Boll Seed-je). Reméljük, valami Gilliamhez hasonló nagyság felfedezi majd ismét a benne rejlő lehetőségeket.

A Tideland Terry Gilliam talán legszemélyesebb és kétségkívül egyik legjobb munkája, amelyet azonban a fentebb leírt okok miatt soha nem fog az utókor talán még értékelni sem, nemhogy klasszikusként emlegetni. A Grimm után valóban üdítő, értelmes, gyönyörű munka, de azoknak, akik nem képesek elvonatkoztatni a látott képektől, nemhogy nem ajánlott, hanem egyenesen kerülendő munka. A felszínen botrányos, erkölcstelen, durva, beteges, a felszín alatt azonban mindennek ellenkezője: gyönyörű, meseszerű, boldog és életörömöt hirdet.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!