4 perc

Hatalmas szerencse, hogy vannak olyan filmek is, amik nem Hollywoodban készülnek. Legutóbb a Csapda kapcsán merült ez fel bennem (persze, nyakamat rá, hogy már úton van a remake…); hiszen annyi minden volt benne, amit el lehetett volna rontani, és amit a tengerentúlon nagy eséllyel el is rontottak volna. A tudat alatt működő európai szellem mégis arra késztette az alkotókat, hogy a film kulcsszavai a visszafogottság, a hitelesség és az emberi lépték legyenek – nem pedig a már-már nevetségesre kihegyezett drámai szituációk, a parodisztikus karakterek, vagy az elcsépelt fordulatok.

A 4 perc ismét annak a remek példája, hogy hogyan csináljunk megdöbbentő, mégis átélhető mozit; gondolatilag a lehető legmesszebb Amerikától. Pedig Chris Kraus forgatókönyvíró-rendező második filmje egy nem kicsit „klisécsalogató” sztorit dolgoz fel: a gyilkosságért elítélt, alig nagykorú lány és a börtön nyolcvanéves zongoratanárnője között különös barátság szövődik, miközben a fegyintézet ifjú (egyszerre őrült és zseni) lakója sorra nyeri a komolyzenei versenyeket; hogy végül eljusson élete lehetőségéhez, ahol… Nos, ezt majd a moziban meglátja, aki úgy dönt, jegyet vált a filmre. És ott arra is rájöhet, miért ez a cím – egyelőre maradjunk annyiban, hogy egy szépen végigjátszott zongoradarab pont ilyen hosszú.

Ennyi idő alatt sorsok változhatnak meg, életek mehetnek tönkre, vagy épp jöhetnek újra egyenesbe; ahogy ezek meg is történnek Kraus mozijában. A 4 perc pont huszonnyolcszor négy percnyi drámát tartogat számunkra, és ezt az időfelületet maradéktalanul ki is használja: van itt minden, széthullott családtól elszakított szerelmeseken át zenében feloldott tragédiákig. S mindezt ugyanolyan csendesen, már-már szégyenlősen vezeti nekünk elő, ahogy egy jó zenemű szerzője (és virtuóz előadója) hozza felszínre a legmélyebben megbúvó érzelmeket – mindvégig észrevétlenül terelgeti őket, és mégis, egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy a zsebkendőnk után nyúlunk.

Mindemellett Kraus arra is odafigyel, hogy hiteles teret töltsön meg hitelesen érző hiteles figurákkal, ezzel is elősegítve a drámai hatás kiteljesedését. Egy női börtön nem rózsaszín falú Barbie-ház, a lakói nem angyalok; és nyilván nem véletlen, hogy a nyugdíjas zongoratanárnő nem az ölében gügyögő unokájában gyönyörködik, hanem a túlsúlyos börtönőrnek rögtönöz műveltségi teszteket a klasszikus zene témakörében. Minden mellékszereplő egy külön világ, a maga apróbb-nagyobb problémáival. Élő-lélegző, emberarcú karakterek, akik végig a realitás talaján tartják a magasra törő mozit; nélkülük valóban meseszerű lenne a 4 perc, velük azonban marad az, ami: két megsebzett lélek egymásra találásának keserédes, happy enddel egyáltalán nem kecsegtető története.

A főszereplők pedig, a maguk visszafogott módján, egyszerűen fantasztikusak. Monica Bleibtreu (a remek Moritz Bleibtreu édesanyja), Traude Krüger szerepében eleinte a végtelenségig ellenszenves, és csak nagyon lassan, apró lépésekben repedezik meg az antipátia által köré vont „védőburok”, hogy előtűnjön a magányos, törékeny öregasszony, aki iránt szánalom mellett már kevéske szimpátiát is érezhetünk. A Jennyt játszó Hannah Herzsprung játéka idős kolleginájáéval párhuzamosan fejlődik, halad egy finomabb, puhább tartományba, ahol kiteljesedhet, és ahol megtörténhet kettejük nagy találkozása – a színészeké és a karaktereké is. S gondoljunk csak bele: egyrészt adott több generációnyi korkülönbség, egy hihetetlenül szigorú, rasszista kápóasszony, akinek egy „niggerimádó”, lázadó szellemű, alázatot nem ismerő vadócot kellene fegyelemre és tiszteletre nevelnie (nem utolsó sorban Mozarttal közelebbi ismeretségbe hoznia); másrészt egy minderre teljesen alkalmatlan közeg, egy női börtön; plusz a kapcsolatok hihetetlenül bonyolult hálója, az egyéni drámák kusza rengetege. Ebben magánember és színész is könnyűszerrel eltévedhet – ha nincs, aki vezesse. Chris Kraus biztos kézzel vezeti színészeit, mi pedig meg sem lepődünk, szinte semmin - szinte. Ráadásul, ami még a legkönnyfakasztóbb, avagy legvéresebb drámánál sem elhanyagolható, ennek a filmnek van humora. Olyan, amilyen maga a film: fájdalmasan hiteles. A mozi leghumorosabb, egyben legkegyetlenebb jelenete az, mikor Jennyt első versenyén ösztöndíjairól faggatják, ő pedig az egyetlen lehetséges választ adja. Brutális és zseniális; csak tessék figyelni!

Persze, ahogy egy tehetséges zongoristára, úgy egy tehetséges rendezőre is ráfér a gyakorlás. Nem hibátlan film a 4 perc, de talán nem is szeretne az lenni. Egyszer-másszor rossz billentyűre üt rá Kraus, ám gyorsan korrigál - a hamisnak tetsző hangok sosem zavarják meg a mozi-zenemű egészét. Ha a tökélyt keressük, a dramaturgiailag kikezdhetetlen mozit, nem ez a mi filmünk. Ha azonban megbocsátunk egy-két művészi eltévelyedést egy katartikus élményért cserébe, ne habozzunk. Négy perc alatt nem csak két jegyet, de a világot is meg lehet váltani.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!