Mamma Mia!

A Mamma Mia! egy ABBA-musical. Ezzel az egyetlen mondattal tulajdonképpen mindent elmondtam, amit tudni érdemes erről a zenés moziról; hiszen a képlet hihetetlenül egyszerű: aki szereti a svéd zenekart, az a filmet is szeretni fogja (sőt, már a színpadi musicalt is imádta, ha megengedhette magának…) – aki nem, az meg nem. Azért lehet ezt ilyen biztonsággal kijelenteni, mert a készítők is biztosra mentek; és egy úgynevezett „jukebox-musicalt” hoztak tető alá, melyben a filmzene olyan dalokból áll össze, amiket már slágerként tart számon a nagyérdemű.

Szóval, akár a ’70-es években, akár mostanság egy retroparti keretében buliztunk önfeledten a címadó Mamma Mia!-ra vagy mondjuk a Super Trouperre, garantáltan élvezzük majd Mery Streep, Pierce Brosnan és a többi neves színész jutalomjátékszerű parádéját. Nagy meglepetés tehát nincs, kisebb csodák és bakik viszont vannak.

Mivel a ma is hihetetlenül népszerű dalok hivatottak elvinni a musicalt a hátukon, a történetre magára viszonylag kevés figyelmet fordított a színdarabot és a mozgóképes feldolgozás forgatókönyvét is jegyző Catherine Johnson – olyannyira, hogy egy az egyben átvette egy 1968-as Lollobrigida-vígjáték, a Buona Sera, Mrs. Campbell sztoriját. Az alapszituáció valahogy így fest: a paradicsomi görög szigeten esküvőjére készülődő 20 éves Sophie (Amanda Seyfried) őt egyedül felnevelő édesanyja (Streep) titkos naplóját megtalálva elhatározza, hogy - anyja tudta nélkül - meghívja az esküvőre azokat a férfiakat, akik közül a memoárok tanúsága szerint bárki lehet Sophie apja. Így kerül a szigetre a talpraesett tengerész, Bill (a karib-tengeri kalózkodás után egy vitorlás meg se kottyan Stellan Skarsgårdnak), a kockázatokat kerülő Harry (a romkomok Stallonéja, Colin Firth) és a hamisítatlan sármőr, Sam (természetesen Brosnan). Innentől pedig vicces fordulatok és jól kiszámítható dalra fakadások követik egymást precíz kotta szerint.

Meryl Streep és rutinosabb kollégái (a fentebb felsorolt úriemberek mellett a fantasztikus Julie Walters és a nem kevésbé remek Christine Baranski) ének és előadókészség tekintetében semmiben sem maradnak el a fiataloktól; ami pedig a színészi játékot illeti, tökéletesen elhomályosítják a kifejezetten haloványan megrajzolt „A-Teen”-eket. Sőt, Streep egy-két jelenetben szó szerint kivirágzik; öröm nézni, hogy a már nem éppen fiatal testben még mindig hatalmas energiák lakoznak – és ettől olyannyira megszépül, hogy egyáltalán nem lepődünk meg azon, hogy ennek a három, korban és habitusban is igencsak eltérő férfinak még mindig el tudja csavarni a fejét. És ha már a férfiak: az igazi attrakció természetesen az éneklő 007-es volt mindenki számára. Örömmel jelenthetem, hogy Pierce Brosnan produkciója kellőképpen sokkoló, de kifejezetten színvonalas; férfias orgánuma kellemesen ellensúlyozza Streep törékenységről árulkodó szólóit.

A Tom Hanks és Rita Wilson második bazi nagy görög lagzijának táncos koreográfiái viszont messze voltak a zseniálistól - Phyllida Lloyd rendezőnő láthatóan az énekre és magukra a sztárokra helyezte a hangsúlyt. Így mindenki tombolhatott kedvére, és különösen igaz ez a – természetesen - zenés fináléra: a stáblista alatt fergeteges retro-showt tekinthet meg a nagyérdemű; és a botrányos jelmezekbe kényszerített Skarsgård-Firth-Brosnan hármas láttán garantált, hogy szem nem marad szárazon.

108 percnyi tömény nosztalgia és sztárparádé, némi csókkal és könnyel megfűszerezve: a Mamma Mia! nem lesz az évszázad musicalfilmje, de nem is tört ilyen babérokra. Borítékolható népszerűségének titka pedig épp oly’ egyszerű, mint ez a rövid köszönet az ABBA tagjai felé: „Thank You For The Music!”

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!