Crank 2 - Magasfeszültség

Szerencsére akadnak még olyan akciófilmesek, akik a minőséget nem a robbanások számában és nagyságában mérik, hanem a kreativitásban –  még akkor is, ha ez a szó lassan száműzetik Hollywoodból. Mark Neveldine és Brian Taylor mindenesetre ilyen rendezők (na és nem utolsósorban írók), akik a 2006-os Crankben egy hanyag vállrendítéssel megszabadultak mindenféle logikától meg politikai (és egyéb) korrektségtől, és egy totális őrületet szabadítottak a vászonra, aminek agya ugyan nem volt, de töke annál inkább. És ha azt hitted, hogy nagyobb akcióőrületet már ez a páros sem képes kiizzadni magából, akkor a Magasfeszültségen ülve nagyokat fogsz nézni. A srácok ugyanis komolyan vették a folytatások „még nagyobbat-még hangosabbat-még gyorsabban” alapelvét, ami bár önmagában kevésnek szokott bizonyulni, de a Crank esetében bőven elég. Mert hát kinek kell ide karakteranalízis meg összetett történet? Csak útban lenne! És ami Chev Chelios útjában van, az úgyis megsemmisül.

Még az sem baj, hogy a sztori teljes egészében az első rész másolata. A különbség csak annyi, hogy hősünknek ezúttal nem az adrenalinját kell felpumpálnia az életben maradáshoz, hanem tölthető műszívét kell megfelelő mennyiségű elektromos stimulációval ellátnia. Ja, várjatok csak, nem úgy volt, hogy Chelios barátunk az első rész végén szétkenődött az aszfalton, miután lezuhant úgy egymillió kilométer magasból? De, és hatalmas baromság, hogy túlélte. Ja, várjatok csak… na és akkor mi van? Semmi, olyannyira, hogy hősünk kényelmesen el is pihenget a műtőasztalon, ahol a tirád igyekszik kioperálni belőle értékes szerveit, és eleinte nem is nagyon érdekli az egész. Aztán méretes lomposa felé kezdenek hadonászni a szikével, és hát a szíve még csak egy dolog, de ez azért már mégis több a soknál. Úgyhogy indulhat megint az egész városon keresztül folyó eszement zúzás, ami csak egyszer pihen meg, akkor is csak azért, hogy Chelios és barátnője (a dögös Amy Smart) egy jót keféljenek egy lóversenypálya kellős közepén – persze egy futam ideje alatt.

A Crank 2, akárcsak elődje, igazi posztmodern akciófilm, ami röhejes túlzásait, végletekig fokozott szituációit és agyament ötleteit a totális és szándékos komolytalanság zászlaja alatt erénnyé kovácsolja, és az egészet egy szinte (?) szemfájdítóan túlpörgetett, mindenféle elszállt vizuális ötletet válogatás nélkül vászonra kenő videóklipes antiesztétikába csomagolja. Ebbe a csomagba kerül még egy hipertökös, übercool Jason Statham, egy rakás gonosz, abszurd poén, nameg kellő mennyiségű brutalitás és cicivillantgatás – utóbbiak mellesleg akár együtt is működőképesek (avagy a félmeztelen sztriptíztáncosok nem vonulnak fedezékbe rúdjuk mögé a tűzharc kitörésével, hanem gépfegyverrel veszik ki belőle a részüket, és rinyálnak, ha valaki keresztüllövi lufiként leeresztő szilikonmellüket). Akinek gyomra elviseli a realizmus teljes hiányát, és látóidegei képesek lépést tartani az embertelen irammal, az kap egy olyan filmet, aminek eredetisége, tökössége és energiája fél kézzel maga mögé utasít mindenféle nyálas-giccses-idétlen óriásrobotos maszlagot és terminátoros mítoszrombolást, amit Hollywood idén próbál lenyomni a torkunkon. Chelios meg persze megint nagy szarban van a film végén, de már jól tudjuk, hogy itt a halálnak nincs jelentősége – úgyhogy várhatjuk a harmadik részt.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!