2012

Azok számára, akik egy érdekes, ezoterikus, okfejtős, majás filmet vártak Emmerich tolmácsolásában, csak rossz hírrel tudok szolgálni. A 2012 nem más, mint egy újabb látvány mozi a katasztrófafilmek véget nem érő sorozatában, azzal a különbséggel, hogy aktualitása révén jelenleg talán a legszebb képi elemekkel operál. Emellett egy igazi világvégéhez illően nem ragad le egyszerű katasztrófa típusoknál, hanem megfelelő arányban tartalmaz vulkánkitörést, hatalmas szökőárakat és földrengéseket. Itt kezdődik és körülbelül itt is ér véget mindaz, amit a film fel tud mutatni. Füldugóval is legalább akkora filmes élményt jelentett volna, mint nélküle.

A maják naptára 2012. december 21-én lejár. Ez szolgál a címként csak ezt az évszámot viselő film alapjául. A kapcsolat itt egyébként meg is szakad, ugyanis a címen kívül gyakorlatilag semmi szerep nem jut sem a Majáknak, sem naptáruknak. Kapunk ellenben egy elvált, két gyermekes apukát (John Cusak), akiről már az elején tudjuk, hogy az egész emberiséget megmenti, de legalábbis megoldja, hogy az armageddon kis családját elkerülje. Ez persze nem olyan egyszerű dolog, lévén a játéktér elég konkrétan behatárolt (ti. a Föld nevű bolygó), és a természet finoman fogalmazva sem fair play.

Említettem már, hogy a füldugó viselése ajánlott. Nélküle ugyanis egyrészt kénytelenek leszünk végighallgatni olyan fél mondatos monológokat, melyek csont nélkül überelik Trinity jól ismert „remegő kézzel nehéz bakancsot kötni” bölcseletét. Másrészt végig kell hallgatnunk minden hülye poént, amit a szereplők kifejezetten az apokaliptikus időszakra spóroltak. És a hihetetlenül buta, egy mondatos életbölcseletek csak az egyik seb, melyből a film vérzik.  A másik kritikus pont a karakterábrázolás. Megszokhattuk ugyanis, hogy az ilyen filmek morális mondanivalója kristálytisztán átjön, amivel véleményem szerint nincs is baj. Ez hellyel-közzel itt is megvan, jelen esetben viszont nagyon nehéz elkülöníteni a szereplőket. A legtöbben semlegesek, éppen emiatt zavaró, hogy Emmerich ide-oda pakolgatja őket a jó és a rossz oldalon adogatva. Olyanok halnak meg, akiknek nem kéne, olyanok maradnak életben, akik megérdemelnék a büntetést, mindezt pedig úgy, hogy tulajdonképpen magunk sem tudjuk, kit szeressünk, kinek szurkoljunk, s amikor már kezdenénk megkedvelni valakit, észrevesszük, hogy nincs ott, mert tizenöt perccel ezelőtt valahogy meghalt. Ez a fajta rossz felhasználása a jellemeknek csak azt eredményezi, hogy a film végén (mert elárulom, fajunk nem pusztul ki teljesen) a diadalmas túlélés érzése nem teljesedik ki epikus valójában, és csak az motoszkál a fejünkben: „Nem jó ez így. Ez nem helyes.” Erkölcsi mondanivaló van, erkölcsi megoldás viszont nincs. Van a filmben „főgonosz”, még sincs bűnbak vagy felelősségre vonás.

Az ilyen filmeknek egyébként mindig az a legnagyobb hátránya, hogy pont a legérdekesebb részt, az újrakezdést nem mutatják. Egy ilyen erkölcsileg erősen megkérdőjelezhető túlélést követően mindenképpen szerettem volna látni az arab sejkeket, amint öntözéses földművelnek Afrika földjén, illetve az összes többi milliomost, politikust és méltóságot, amint egy 6 milliárd vízi hullát számláló bolygón visszasüllyednek az ősközösség szintjére, és háziasítják azt a két zsiráfot, amit a Noé bárkája szimbolika végett muszáj volt belerakni a filmbe, ha csak néhány másodpercre is. Egy valamit nem vitatok el a készítőktől. A menekülési megoldás elég egyedi és ötletes. Ez és a látványvilág emeli csak fel a pontszámot. Minden más mehet a levesbe.

Kommentek

acka35

#1, 2009-11-16 20:01:49

Nekem a Holnapután jobban tetszett,de ez is nézhető volt.

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!