Filmkritika
HA/VER
Szilvási Krisztián kritikája
Szuperhősnek lenni jó. Nagyon jó. És kényelmes. Főleg kényelmes. Hiszen akkor valódi sztár vagy, közel sem esendő tizenéves, aki éppen a neki osztott utat keresi (vagy éppenséggel lázad és menekül a rá mért útválasztás elől). Sebezhetetlen vagy, s bár gyenge pontod akad, az könnyen kivédhető, és különben is, a mesékben mindig minden jól alakul (bocs, Hans Christian). De van az úgy is, hogy a szuperhős(köd)és csak álca. Persze ab ovo az, de ha valamely emberfeletti képesség megléte (áldása, átka) folytán művelik, túlmutat a vicces gúnyák viselésén. Viszont puszta álcának sem utolsó, főleg úgy, ha ezzel elsővé tesz. Mások szemében, meg talán a magadéban is. Tiszta pszichológia. Vagy színtiszta nagyzolás. Ki-ki húzza magára a számára illő köntöst, legyen az lilába hajló pizsama, vörös-kék latex farsangi izé vagy éppen rugalmas búvárruha. Úgysem ez számít. Hanem az, amit teszel. És hogy azt mivel és milyen körülmények között éred el. Akkor pedig mondhat bárki bármit, HA/VER, te vagy a csúcs!
Mark Millar képregényét eddig nem ismertem, de látatlanban a rajongója lettem. Ezek után lehetne nem megőrülni érte? Mert a belőle készült HA/VER (hadd maradjak már az eredeti Kick-Ass-nél) nálam minden idők egyik legzseniálisabb zsánerfilmje. Vagyis izé... nem is tudom. Mert hiszen a Kick-Ass ugyan szuperhősös film, illetve pontosabban azt kifigurázó-parodizáló, vizes lepedőt ráborítóan komikussá színező akció-orgia, de emellett drámai, szociológiai és pszichológiai vetületekkel hatványozottan látószögesített, műfajba nem sorolható mozi is, amely úgy ódzkodik a zsánerek szögelte keretektől, hogy kaleidoszkópszerű for(ron)gássá mélyíti magát. Egyszerűen annyira friss és befolyásolásmentes szellemiséggel kreált film, amely nemhogy újat mutat a maga területén (már ha van neki területe, és nem egy totálisan ismeretlent nyitott), hanem ráadásul 100%-osan korrektül meghúzza a határvonalat mese és valóság között. Az utóbbi hiteles elemeiből építkezvén az előbbi világába transzformálja át magát. Nem téveszt, végül azon jön, amely neki lett feliratozva. Ettől lesz véresen valódi (!) szuperhősmozi, hiszen emberfeletti képességek nélkül visz végbe superhero-khoz illő tetteket, s még véletlenül sem próbálja az értő nézőre tukmálni hamis valódiságát. Fittyet hány a dívó attitűdre.
A HA/VER kézzelfogható drámaiságot magában hordozó tini-vígjátékként indít. Dave Lizewski szokványos középiskolás lúzer, aki hason-kaliberű két barátjával tengeti kilátástalan (értsd: még célt nem talált) életét. De a képregényrajongó Dave más, mint a többiek. Ő elhatározza, hogy szuperhős lesz - szuperképességek nélkül. Hát már miért ne, nem igaz? Nekidurálja magát, és majdnem bele is hal, amikor hasba szúrják. Felépülvén, a baleset (baleset?) utóhatásaként elveszíti fájdalomérző képességét, nosza bátrabban is ront vissza a terepre. Hirtelen aztán világméretű népszerűsgére tesz szert, ahogyan az egy valódi szuperhőshöz illik. Útja és kalandjai során találkozik egy fura kolléga-párossal (Big Daddy-vel és Hit-Girl-lel), valamint egy negyedik hero-val, Red Mist-tel is, hogy megkezdődjön a bosszú és a leszámolás egy bűnöző fejedelem (és bandája), valamint a jók és igazak között. Tovább hiábavaló kibontani a történet egyes, vértől, verejtéktől, poénoktól és érzelmektől ragacsos szálait, mert látatlanban az egész veszít a lényegéből: a Kick-Ass zseniálisan megkomponált, felejthetetlen dramaturgiával és érzékkel vászonra vitt történet, amely vizuálisan annyira erős, mint Superman, Batman és Pókember együttvéve.
Kick-Ass tehetségtelen szuperhős… miket is beszélek, szimpla tizenéves. Kick-Ass ugyanis még véletlenül sem szuperhős, csak egy magamagát kereső kamasz, aki frusztrációival (lúzer, láthatatlan a lányok szemében, átlagos és semmiben sem kitűnő... stb.) szembeszállva próbál felnőtt férfi lenni, s ezt kívánja a szuperhős álarcába bújva, az ő nagyra törő és jelentős cselekedeteivel elérni. Megvan hozzá a szíve, a lelke, a kitartása, az elkötelezettsége, csak az nem, amellyel aztán sikeres is lehet. Még szerencse, hogy vannak rajta kívül mások is, aki bár eltérő célzattal, de a jó oldalon állnak. Big Daddy és Hit-Girl zseniális és tabudöntögető párost alkotnak, akik eleinte csak melléktermékként vannak jelen a filmben, hogy aztán vezető szerepet vegyenek fel, Kick-Ass-t taszítván a háttérbe. Nevezett tipikus (tipikus a frászt!) antihős figura, aki egyedül, ebben a (széles értelemben vett tempóban) képtelen lenne elvinni a hátán a HA/VER-t, mivel ultrán sebezhető és pancser karakter. Jellem- és személyiségfejlődése azonban a film elejétől érvényesül, egyenes szálon halad, s tulajdonképpen ez az a vezérfonal, amelyre az egész történet, minden színével, fonákjával, textúrájával felépül. Hittük volna?
Matthew Vaughn filmje pontosan az az újat és frisset szomjazóan felüdítő alkotás, amelynek nincsenek kötöttségei. Sem dramaturgiailag, sem morálisan, sem emocionálisan, sem konvencionálisan. Sehogyan! Olyan világot robbant a képernyőre (vászonra, agyunkba), amely éppen a realitásával hiteti el velünk, hogy mesét látunk, ahol bármi és bárhogy - ám kitűnő fékkel mégis alárendelve magát a valóságnak - megtörténhet. Annyira kevés a kapaszkodó, hogy végig izgalomban és feszültségben rezeg az atmoszféra: nincsen sem kimondott főhős, hiszen Kick-Ass-t hol “leváltják”, hol újra az előtérbe tolják; sem kimondott rossz és jó oldal; sem pedig kimondott műfaj, hangulat, stílus, eszköztár. Minden véges-végig mozgásban van, változik; olyan szellemiség munkál a képkockák mögött, amely meggátolja a szokványos mederbe folyást, ergo a kreativitás elfojtását. A végletekig tökéletesre csiszolt koreográfia mentén, szigorúan felépülő jelenetek (Big Daddy a lányát tanítja a golyóálló mellény “használatára”; Kick-Ass megküzd a három rosszfiúval; Hit-Girl megmenti Kick-Ass-t; Hit-Girl kiszabadítja az apját és Kick-Ass-t) úgy vannak felépítve, hogy az izgalmi- és hatás-szintet folyamatosan emeljék, nem esve abba a hibába, hogy a történet végére leül a cselekmény. Mondjak valamit? Matthew Vaughn filmje semmilyen hibába nem esik bele!
A HA/VER döntően valóban két ponton tér el a szokványos szuperhős-moziktól: először is, nem szuperhősök a benne lévő szuperhősök; másodszor pedig tényleg kikacsintóan tisztában van vele, hogy nem veendő komolyan, amit a vásznon látunk. Ott van például Nicolas Cage Big Daddy álcájában, aki szimultán jelenít meg olyan játékot, amelyben egyfelől korrektül komolyan hozza a figurát, másfelől pedig minden pillantásában és hanghordozásában ott van a nézők felé a bohóckodásra utaló megnyilvánulás. A valódi főnyeremény azonban Mindy - Hit-Girl, azaz a most már 13 éves, de a forgatás idején még csupán 11-edik életévét taposó Chloe Moretz! Ő valami zseniális a filmben: érzelmileg totálisan érett, mozgáskultúráját tekintve vérprofin felkészített, beleélése alapján pedig 100%-ig hiteles. Ő maga a tökély! Vele együtt emelkedik a HA/VER észbontóan élvezetes magasságokba, ahol tényleg nem az számít, mennyire képes vizuálisan überelni elődeit (de hát a Kick-Ass-nek úgysem voltak elődei), hanem az, mennyire változatosan, értően, meséhez mérten hihetően, nem nagyzolóan nyúl egy olyan témához, amely valós drámai mélységekkel és aspektussal rendelkezik. A Kick-Ass mindezt csillagos ötösre hozza, részemről képtelen vagyok belekötni a koncepció legcsekélyebb fogaskerekébe is. Úgyhogy nem tehetek mást, a földig hajolok előtte, és tűkön ülve várom a folytatást! Magányos éjszakáimon pedig én is kimerészkedem a háztetőre, és bátorságomból eszkábált jelmezemben nézek farkasszemet a Gonosszal…
