Kövéren szép az élet

Megtévesztő a magyar cím, ugyanis a spanyol eredeti („Kövérek”) nem állít semmit a kövérségről - ahogy maga a film sem. Legfeljebb annyit, hogy egy állapot.

A testkultuszról már annál többet mesél, hogy aztán a stáblista lepergésekor egy mozdulattal söpörhessünk félre mindent, amit eddig gondoltunk róla. A tükör ugyanis sosem mutatja meg, kik vagyunk; és ha nem vesszük észre, valójában mi a problémánk, a túlzásba vitt életmódváltás ugyanúgy nem segít rajtunk, mint a mértéktelen zabálás. Mindkettő csak ürügy, hiábavaló próbálkozás annak elrejtésére, hogy lélekben nem tudunk kibékülni saját magunkkal.

Ezért jár jó úton a filmbéli pszicho-dietetikus, mikor az első jelenetek egyikében vetkőzésre buzdítja pácienseit: a testi lemeztelenedés csupán látványos felvezetés a lelki pőreséghez. Ily’ módon pedig ellensúlyozza a kertévés, pontosabban teleshopos nyitányt, amiben a hazugságok régóta ismerős cukormáza émelyíti a gyomrunkat – és ami végül mégis keretet ad a mozinak, hogy még jobban ki tudjuk nevetni saját tök(él)etlenségünket.

Mozaikos építkezésű filmmel van dolgunk, amiben öt ember folyton összefonódó, nem éppen irigylésre méltó sorsával ismerkedhetünk meg közelebbről; de szerencsére nem a hollywoodi módi szerint. A spanyol mozikultúrában nem divat az a „be what you wanna be”-típusú nagymonológ, ami a tengerentúlon menetrendszerűen jelenik meg egy ilyen jellegű alkotás egyes pontjain, hogy tökéletesen agyonvágja a sztori hitelességét. A dráma attól még dráma marad, ha nem beszéljük túl.

Ennek megfelelően Daniel Sánchez Arévalo forgatókönyve lassan, de magabiztosan építkezik; finoman, bizarrságukban is átélhető helyzetek segítségével kibontva a történetszálakban rejlő tragikumot. Rendezőként is a mértéktartás jellemzi, ezt mutatja a visszafogott zenehasználat; és az is, ahogy az arcközelikkel gazdálkodik. Szó szerint túlsúlyban vannak az egészalakos felvételek; csak a lélekanatómiai kutatások legvégén látjuk premier plánban a színészek legapróbb rezdüléseit.

Máshogyan visz minket közelebb a rendező a karakterekhez: kellemesen beszédes kép- és hangmontázsokkal mutatja be akár fél perc alatt egy hőse jellemének színét és visszáját. Volt bőven alapanyaga ehhez, hiszen rengetegszer elpróbált, majdnem improvizatív hatásúra csiszolt jeleneteket vett fel a színészeivel, akik sosem feledkeztek meg az alázatról, amit szakmájuk megkíván. Ennek legékesebb jeleként olyan döbbenetes jojódiétát csináltak végig egytől-egyig, ami még A gépész-ből Batman-né hat hónap alatt felpumpálódó Christian Bale-nek is becsületére vált volna.

Antonio de la Torre például 33 kilót szedett fel, hogy eljátszhassa a boldogtalan, leégett, meleg teleshopos ripacs szerepét. Almodóvar-filmbe illő figura; aki szállítja is a kultrendezőre jellemző, feketébe hajló humort, ami aztán átterjed az egész mozira.

Igazán jóízűt persze nem tudunk nevetni, hiszen félő, egy falatnyi saját probléma pont röhögés közben akad a torkunkon, azaz köszön vissza a vászonról. Mert a Kövéren szép az élet rólunk szól, ha akarjuk, ha nem. És pont ettől gyönyörű, hiszen ami csak egy pillanatra is meg tudja ragadni az igazán fontos emberi problémákat, már csodaszámba megy. Fogyasszuk hát felelősséggel!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!