Rachida

A Közel-Keleten lévő konfliktusok benne vannak a köztudatban. Viszont vannak olyan helyek a világban, ahol ugyan ezek a komoly problémák, polgárháborús helyzet, vallási fundamentalizmus, jelen vannak, mégis az átlag európai polgár nem sokat tud róluk. Olyan helyek, ahol a nőket rendszeresen meggyalázzák, ahol a gyermekek egy része szexuális erőszak eredményeként születik, ahol ha rossz helyen állsz az utcán simán fejbelőnek. Ilyen hely Algéria is. Yamina Bachir-Chouikh filmje Algériában játszódik. A főszereplő, Rachida (Djouadi Ibtissem) egy felvilágosult általános iskolai tanárnő, aki nem ragaszkodik az iszlám valláshoz, európai divat szerint öltözködik, munkába menet zenét hallgat. Az egyik reggel, Rachidát korábbi tanítványai támadják meg és mivel a lány visszautasítja, hogy egy bombát vigyen be az iskolába, hasba lövik. Csodálatos módon Rachida fizikailag felépül, de a támadás miatti sokk után úgy dönt, hogy édesanyjával (Bahia Rachedi) elhagyja Algírt és egy kis faluba költözik. Rachida pechére, azonban a terrorizmus itt is jelen van.

Yamina Bachir-Chouikh filmje az értelmetlen erőszakot és öldöklést, azon belül is az algériai nők sanyarú, elnyomott helyzetét próbálja bemutatni. Próbálkozása azonban egy közhelyes giccstengerbe vész, a röhejesen túlcsorduló jelenetek megakadályozzák, hogy a néző azonosuljon, az amúgy szimpatikus főszereplővel. A filmben központi helyet kapott analógia, Rachida hasi sebe és a terroristák által Algéria testén ejtett seb, túlzottan nyilvánvaló. A rendezőnő amúgy is mindent a szájunkba rág, a szereplőkből ömlő közhelyes bölcsességek, pl. “Az utálat agressziót szül” (ez a legkevésbé durva), és a didaktikus képek (Kedvencem a zárókép. Nem mesélem el, mert olyan vicces, hogy ezért a poénért érdemes megnézni a filmet.) elveszik a nézőtől a gondolkodás lehetőségét. Bachir-Chouikh túl egyszerűnek látja a problémát: vannak ugye a rosszak, a gyilkos terroristák és a jók, az ártatlan áldozatok, főleg a nők. Természetesen azt nem kérdőjelezem meg, hogy az Algériában élő emberek élete szörnyen nehéz és tragikus. A nők kiszolgáltatottsága, az, hogy bárkit bármikor megerőszakolhatnak, ami után nem csak a traumával kell az illetőnek szembesülni, de azzal is, hogy a megszégyenítés miatt saját családja kitagadhatja, rémes és szomorú. A rendezőnő, azonban felszínesen és gyerekesen tárja elénk ezt a témát. Azt, hogy kik a terroristák, honnan jöttek és mi a céljuk egyáltalán, egy fél mondatból sem lehet megtudni, csak úgy vannak, ők a gonoszok. A film egyébként szépen fotografált csak a színészvezetésen látszik, hogy első filmessel van dogunk. Minden beállításról lerí, hogy a rendező szépen, akkurátusan megmutatta a szereplőknek, hova kell állniuk, hova nézzenek durcásan (és, hogy hogyan álljon a kisujjuk) ahhoz, hogy a legszebb legyen a felvétel. 

Persze azért fel kell tennünk a kérdést, hogy ez a film Algériában, abban a kultúrában, ahol született lehet, hogy nem tűnik olyan giccsesnek, ennyire szájbarágósnak. Ezt én nem tudhatom. De azt gondolom, ezt a témát dokumentarista formában, egy kicsit árnyaltabban, a nyilvánvaló dolgokat ennyire nem látványosan kimondva sokkal jobban és eredményesebben lehetett volna feldolgozni.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!