5x2

François Ozon filmjei körül ritkán dúltak viharok. Filmjeit csendben bemutatják, és szépen lassan százezrek nézik meg. Franciaországban. Nálunk az art- és egyéb belvárosi maradványmozik vetítik csak, mivel nem hanghatásokkal és vizuális bombákkal operál, hanem érzelmeket, sorsokat tár elénk, színészei pedig nem kigyúrt izomverebek és modellalkatú Barbie-babák, hanem hús-vér emberek, ugyanolyan hibákkal, mint amilyenekkel minket is megvert a sors. Ezért hát a néző nem álmodozni ül be a filmjeire, hanem azonosulni vagy épp, hogy a negatív példán okulva tanulni.

5x2 öt fejezetben meséli el egy férfi és egy nő kapcsolatának fejlődését. Marionban és Gillesben nincs semmi különös, távolról sem tökéletesek, középkorosodó pár, egy kissráccal. Élik életüket többé-kevésbé harmonikusan, de főleg kevésbé. Alapvetően még nagyszerű színészi játékkal és vérpezsdítő párbeszédekkel is nehéz nézhetővé tenni egy filmet, aminek ennyi a lényege. Éppen ezért sok más elődje egyre jobban kitaposott útját járva Ozon azzal áll elő, hogy megfordítja a történések sorrendjét. Nem kavarja, mint Tarantino, nem lep meg, mint Nolan (Memento), szimplán az öt fejezetet fordított sorrendben teszi elénk. Köztük nagyjából belőhető, mennyi idő telik el, hónapok, illetve évek. Ezzel próbálja meg felkavarni a langyos állóvizet, de - ennél a metaforánál maradva - lyukas a kanala. Sőt! Úgy kezdődik, hogy az elvált pár egy hotelszobában folytat korántsem romantikus pásztorórát (”...ügyesen megdugatod magad”), és erősen szakítanak, láthatóan végleg. A következő részben otthon puszilgatják egymást és kisfiukat, Gilles a korábbi szakáll helyett csak borostát hord, ezzel is besegítve az addig esetleg mit sem sejtő nézőnek, hogy rájöjjön az idő-furmányra (Merci, Monsieur Ozon!) Tehát a film lényegében ott kezdődik, ahol más romantikus drámák végződnek. Egyszersmind ezzel azt is hamar ki lehet találni, hogy a kapcsolat kezdete, vagy a megismerkedés lesz a film vége (a történet eleje). A hamar tettenérhető nagy húzásnak köszönhetően pedig a feszültség is egyenlő a nullával. (A DVD-re készült egy timeline verzió is, ahol a fejezetek korrekt kronológiai sorrendbe kerültek. Az esetleg felkeltett feszültség miatt mindenképpen ésszerűbb lehet azt a változatot szeretni, akkor viszont az ötlet múlt ki néhány vágással, szóval nehéz ügy ez mindenhogy…) Hepiend tehát kizárva, annál is inkább, mert az endet lényegében már láttuk is, ami minden volt csak nem hepi. Marad a kíváncsiság, miként fejlődött erre a szintre a kapcsolat, illetve honnan indult. Viszont Marion és Gilles élete és kapcsolata minden, de minden rendkívüliséget hanyag eleganciával nélkülöz, hacsak azt nem tekintjük annak, hogy Gilles bátyja meleg, és ezzel a tényt nagyon liberálisan kezeli a pár. Így aztán olykor közelít az elbeszélés az unalmashoz, csakis Valeria Bruni Tedeschi (Marion) játéka és rafináltan rendezetlen kisugárzása lendíti át a holtpontokon.

Amilyen ügyetlenek ők a kapcsolatuk kialakításában (Giles kimondottan tehetségtelen), annyi mankót ad nekünk a Ozon a mienkhez. Egy nagy “hogyan ne csesszük el az életünket” alcím illenék a filmhez, amiből aztán jól kiderülne, hogy az okulni és tanulni vágyók tanmeséje ez. Míg az első fejezet kimondottan intenzív és figyelemfelkeltő volt, úgy lanyhult a mesélnivaló a film végéig. Ilyen és ehhez hasonló kedves fejezetcímek dukálnának a szakaszokhoz, mint a “mit ne csináljunk a nászéjszakánkon”, és “hogyan ne éljük meg gyermekünk születését”.  Mindenesetre, ha az embernek nem megy el a kedve a kapcsolatépítéstől ennek a filmnek láttán, akkor már jó, akkor már talán érdemes volt.

Értékelés:

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!