Túszharc

A filmkészítés is csak egy játék, ahol nagyra nőtt gyerekek drágán játszanak olyasmit, amire korábban nem volt pénzük, és bár most sincs, de ha más pénzével jól játszanak, akkor dől a lé. A mi zsebünkből elsősorban, ezért nekünk ez nem játék. A játékosok akkor teszik jól a dolgukat, ha színt, újdonságot, egyedi hangvételt, hangulatot, látványt és ötletet, vagy legalábbis ezeknek egy részét beleviszik a játszmába, különben senkit nem érdekel, és csak elverték a lét, ami nem dől vissza, mert nem nézzük meg a filmet, így aztán ők többnyire nem játszhatnak többet. Taylor Hackford nagy játékmester, elég, ha csak Az ördög ügyvédjét említjük, amit ő vezényelt le. Volt hát benne bizodalma a Castle Rock Entertainment játékbirodalomnak, amikor kiosztottak erre a menetre neki 65 millió dollárt, játsszon vele, ahogy tud.

Russel Crowe (mr. LazaMen) és Meg Ryan (a szokvány ázott veréb-figurájával). Eddig nyerő a játék, a mozinézők fele máris tódul. Még egy adu: némi romantika kettejük közé, erről majd később. Ami még a pakliban rejlik: játék a játékban: túszügyi alkudozás vadonásújkori módra. Merthogy új játékszenvedély gerjed a világ gazdaságilag közepesen elmaradott felében - a túszszedősdi. Módosabbnak vélt vagy csak egyszerűen fejlett országból származó polgárokat egyszercsak ellentmondást nem tűrve magukkal invitálnak kétes alakok (csecsenek, Dél-amerikaiak, miegymás) és addig tartják őket moslékon, míg valaki nem fizet értük annyit, amennyiből a szerény koszt és kvártély költsége kamatostul visszajön. Ha hónapokig tart, akkor addig, de ők bírják, rutinos, kitartó játékosok. A másik oldal is kitermelte a maga nagymenőit, a profi ellenfeleket: az alkuszokat. Az ő feladatuk a szabályok szerint a váltságdíj faragása a kifizethetőig. Az egész játék a család bőrére megy, de a túszszedők és az alkuszok között zajlik, akik ismerik a teljes forgatókönyvét a dolognak, és mindketten tudják, hogy ha négymillió dollárral indítják a követelőzést, akkor 600ezernél fognak megállni hosszas szövegelés után. Olyan ez, mint mikor a marokkói piacon az árus az első árajánlat hallatán hisztérikus kacajban tör ki, de aztán 10 perc múlva odaadja az eredeti ár negyedéért - csak a piacnak éppen az alkudozás a sava-borsa, itt azért jobban kell figyelni. A szalvéta- és bélyeggyűjtés után tehát most itt a túszgyűjtés, hobbiszinten nagy pénzekért. Az államok tehetetlenek az undok Andokba (vagy bármi éppen kéznél lévő hegységbe) húzódó játékosokkal szemben, így a másik oldalt magánvállalkozásba tömörítette a játékszellem.

David Morse), akit egyszercsak egy úttorlasznál kiragadtak a cabriójából és fel is út, meg még feljebb is: úgy felhurcolták az Andokba, mint a szél. Hackford óvatos játékos: nem nevez meg országot, ahol a dráma zajlik, nehogy magára haragítson valakit a környékről, inkább kitalál egyet és oda teszi a fiktív Tecalába az eseményeket. Vannak azért nagytotálok a városról, és ha jobban ismernénk a Dél-amerikai látképeket, akkor tudnánk is, hogy merre játszódik az ügylet, de így nekem csak a stáblistából derül ki, hogy Ecuadorban forgattak. Amikor Hackford jól keveri: a jelenetek a túszejtőkkel eléggé szuggesztívek, maximálisan átélhetjük a fogoly kétségbeesett tehetetlenségét és kiszolgáltatottságát. Pattanásig feszült idegpályák, burjánzó feszültség és gyűlölet. Erre fel lehet építeni egy filmet, izgalmas, szokatlan, aktuális és meglepő. De amikor rosszul keveri: az alkusz tengleng az elárvult nej otthonában és nap, mint nap, mint nap, mint nap várja az időt, amikor a túszszedők szóvivőjének káromkodását hallgathatja, és bőszen jegyzetelhet túszpárbajra szerkesztett célszoftverébe a laptopján. Mindennek egysíkúsága még hagyján, de a trailertől kezdve mindenhol azt próbálják belénkszajkózni, hogy a feleség és az alkusz között micsoda elfojtott románc zugyborog, pedig dehogy. Vagyogatnak szép csendben. Aztán betoppan az alkuszhaver és kérdi, hogy: “Te szerelmes vagy ebbe a nőbe?” Szerelmes a ragyát, vagy ha igen, akkor igencsak gyatrán adja elő. A kártya kijátszásáért pedig a rendező-játékosnak hálásak vagyunk nagymúltú rutinjáért, hiszen egészen a filmes romantika emlékművéig, a Casablancáig nyúlik vissza a szál… De hogy ez a romantika miért nem csorog át a vásznon annak csak két oka lehet: vagy erősen szanavágták a leforgatott anyagot és kimaradtak az ezt hangsúlyozó tünemények, vagy a főszínészpár fogta vissza magát túlzottan, miután a forgatás alatt csakugyan összejövögettek és Meg Ryan miatt inkább takargatták az affért, merthogy mit mond majd a férj, Dennis Quaid. (Egyébként szó szerint ezt mondta: “Elválok.”) Ennek köszönhetően aztán ezek a részek, amiknek a romantikát köllene domborítaniuk annyira sivárak, mint egy félnapos krumplihámozás. Egy Vanity Fair cikk és egy regény inspirálta a forgatókönyvet, ami az elnyomott szerelemkedés nélkül egy izgalmas túszdráma lehetett volna, de így a sajnálatosan 135 perces mű erősen bővelkedik lenyesendő hónaljhajtásokban.

Végül a közönség - játékvezetői - ítélete, ami mindennél többet elárul: máig éppen a gyártási költségek felét sikerült behajtani a mozikasszákból. Mr. Hackford, ezt a játszmát elvesztette!

Értékelés:

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!