Tűzben edzett férfi

Bosszúhadjárat. Sokan fanyalognak, hogy minek kellett ez? Minek kellett így. Hogy túl durva, meg véres, meg embertelen. Véleményem szerint nincs igazuk! Mert kislányokat rabolni, elszakítani családjuktól, lelki kínoknak tenni ki őket nem kevésbé kegyetlen. Sőt! Ez igazán antihumánus. Köszönő viszonyban sincsen azzal, amit a Biblia (vagy pusztán a jóérzés) tanít. Mert ez megbocsáthatatlan! Ez nem egyszerű vétek, amely néha előfordul, hanem felér egy gyilkossággal. Miért, ha valakinek örökre megsebzik a lelkét, azt minek nevezzem? És nem (érző) ember az, akinek ebben a helyzetben ne fordulna meg a fejében a bosszú, az önítélkezés gondolata! És nem ember az, aki valamilyen módon meg nem próbálja! Lehet, valamelyest önző dolog, mert inkább teszi az ember magáért, mint az igazságért, de ha jobban belegondolunk, a kettő azért valahol metszi egymást. És az igazságért mi, emberek vagyunk felelősek, nem a sors, nem az isteni tanítás. Különben akkor felesleges az igazságszolgáltatás gépezete is. Itt kell döntenünk, és most kell döntenünk, és nekünk kell döntenünk! A bosszú pedig, a jogos bosszú nem lehet túlzott. Mert a bosszú nem egy olyan fogalom, amelynek van szelídebb és durvább kiadása. A bosszú szélsőséges fogalom! És ne adj isten, csak egyszer lépjek ebbe a cipőbe, én sem fogok válogatni az eszközökben!

Tony Scott filmje bosszú a javából. A Tűzben edzett férfi azonban mégsem teljesen egységes, érdekes módon hibaként ütközik ki rajta az, amely minden tekintetben ésszerű és következetes. Azt jól csinálja, hogy majd egy órán keresztül készíti elő a terepet a megtorláshoz. Csakhogy a film első fele annyira drámai összetettséget mutat, annyira kerek egész, amely túl sok a szimpla bosszúhoz. Persze ha úgy nézzük, ahogy a film is magyarázza, hogy Creasy élete tényleg egyenlő a gyilkolással, akkor megalapozott minden. Ámde mi (például az úszóversenyre való felkészülésnél) látjuk, hogy ez nem így van! Szóval számomra itt van egy negatív törés: túl sok energia fektetődik egy olyan drámai részbe, amely több mint elégséges a folytatáshoz. A Tűzben edzett férfi második fele maga a bosszú. És itt jön az a másik deficit, amely - vallom - alapvetően teljesen logikus! Mert Pita (feltételezett) halála után a film stílusa nagyot vált, érzelmei másik irányba terelődnek, jellege hihetetlenül megváltozik. Mondom, ez abból a szempontból a végletekig szemléletes, hogy egy teljesen más lelkiállapotot és jövőképet vet fel Pita halála. Csakhogy a film a néző szemszögéből nem így sül el! Hanem valahogy máshogy: enyhe zavar, cseppnyi magunkhoz térés, kis identitászavar - nem tudom, csak érzem, hogy nem ezt az érzést kellett volna, hogy kiváltsák belőlünk Scott képsorai! S hogy ez kinek a hibája? Passz. Talán Dakota Fanning és Denzel Washington kettőséé.

a végletekig stílusos film. Ezt nem lehet tagadni. Persze az más kérdés, hogy ez a stílus végig következetes-e? Ahogy az imént már kifejtettem a két nagy egység közti érzelmi(?) szakadékot, ugyanezt helyenként el tudom mondai a stílusról és az atmoszféráról is. Mert a film második etapja egy olyan videoklip, amely ugyan teljesen megfelel az ott dúló érzelmi állapotnak, sőt száz százalékosan szemléletes is (mesterséges naturalizmus, ahol a kulcsszó a mesterséges), mégis mintha Tony Scott eltúlozná egy kicsit. Sokat tesz belőle, mintha elsózná a levest. Ahogy az utóbbitól képes egy kicsit égni a nyelvünk, úgy az előbbitől is könnyen megcsömörlünk. És elősejlik egy szó a vászon textúrájából: mesterséges. A nagyobb baj ezzel a fogalommal nem az, hogy egyszerűen mondva rángatják előttünk a kamerát és manipulálnak a színekkel, hanem hogy bennünket, nézőket akarnak levadászni a mesterkéltséggel. Ezt úgy hívják, hatásvadászat. Pontosan ez a napok (hetek) után földről felszedett, még el nem száradt margaréta; a flashback-ek; a játékmackó; az emlékkönyv, és így tovább. Pedig az égvilágon semmi szükség nem lenne rá, miszter Scott! Hiszen annyira ott van az az első rész, hogy egyáltalán nem sír ilyen műdolgok után. Hát már egyáltalán nem bíznak abban, hogy a néző képes annyira azonosulni a történettel, hogy nem kívánja az émelyítő csicsázást? Mert a Tűzben edzett férfi ezek nélkül is nagyon jó film!

a másik kulcsszó: film. Ezért nem vagyok hajlandó belekötni olyan nyilvánvalóan meg nem magyarázott dolgokba, hogyan is… Nem! Nem is mondom! Érdekes, mert általában én sírok a hitelességért, és most mégsem érdekel, van-e realitás a sztoriban vagy sem. És miért nem? Megmondom. Mert a két fő karakter között van a hitelesség, nem a sztoriban. Peta és Creasy kapcsolatában. Dakota Fanning és Denzel Washington drámájában. Köztük van meg az a viszony, az a nyilvánvalóan közössé fonódó szál, amely akár még igazzá is teheti a történéseket. Nemcsak a pillantásaik-nézésük beszédes, hanem látható érzelmeik is; nemcsak egymásrautaltságuk és a másik iránti elkötelezettségük mesél, hanem még valami ennél is több. Rendkívüli módon játszanak együtt, hihetetlen interakciókat képesek a másik jelenlétében lefolytatni. Ők adják el a nézőnek a filmet, ezért nincs szükség a pátosszal bevont, hatásvadászattal fényezett elemekre! Így, utólag végigtekintve a több mint két órás filmen, sem mondhatok mást, mint hogy a Tűzben edzett férfi nagyszerű film. Igaz, van rajta tupír bőven, amely néha zavaró is, de Scott rendezése magával sodor, és fel tudjuk venni azt az attitűdöt, amely az élvezetéhez kell. Ha a film két felét kissé erőszakkal is kell összeillesztenünk, azoknak a nézőknek, akik egyetértenek velem az első bekezdésben leírtakkal, sikerülni fog.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!