A fiók

Rendesen borít mindent ez az új(?) feltételezés! Mert az addig rendben van, hogy mindig is úgy képzeltük, ha a múltat meg tudnánk változtatni, akkor a jövő már egészen más lenne. Persze újabb elméletek szerint, ha lehetséges lenne az időutazás, akkor sem lennénk képesek hatni a múltra, mert ami egyszer már megtörtént, annak törvényszerűen abban az esetben is be kellene következnie, ha valahogyan újra tudnánk élni. Na mindegy, az alap akkor is az volt eddig, hogy a múlttal lehet hatni a jövőre. Na de mi van akkor, ha tévedtünk? Méghozzá jó nagyot! Mi van akkor, ha eddigi hipotézisünk, mely szerint a múlt-jövő vonal egyirányú utca, visszafelé (is) képes működni? Vagyis a jövővel megváltoztatható a múlt. Mi van akkor, ha a különböző idők (múlt, jelen és jövő) nem determináltan ebben a sorrendben követik egymást, hanem sokkal inkább ellenkező irányban is kapcsolatban vannak egymással? Ha mondjuk egy nagy kerek egész ez a három dimenzió, és bármely direkcióban kölcsönösen feltételezik egymást? Igazából - ha jobban belegondolunk - másként nem is lehet! Ebben az esetben múlt és jövő nem ok-okozat, hanem ugyanannak a dolognak (a létnek) két oldala, amely csak akkor képes működni a jelenben, ha a másik két (ellentétes) alkotóelem is tisztán látszik. És akkor vajon a jövő is konkrétan meg van írva, és minden eleve elrendelt, és…? Nem tudom. Azt viszont igen, hogy a The Jacket rendesen elültette a bogarat a fülemben (fejemben).

a The Jacket komolyan veendő szellemi alkotás. Nemcsak oly módon, hogy a néző teóriákat állít fel a történettel kapcsolatban, hanem ezen túlmenően még az időről alkotott nézeteink is új impulzust kapnak. John Maybury mozija összességében egy pozitív kicsengésű dráma, amely gondolati síkon él thriller-elemekkel. Az alaptörténet teljesen világos, ám összetett; lineáris történetvezetése(!) mellett ugyanis sok következményt a nézőre bíz, ahelyett, hogy bemutatna. Ezt a módszert persze nem alkalmazza végig, csakis arra való, hogy az ‘in medias res’-be bevonja a nézőt is, ezzel teremtve meg a kellő érdeklődést a főhős katona sorsa iránt, akinek a film folyamán sem a múltjáról, sem a személyiségéről nem tudunk meg semmit. A kezdet kezdetén elért azonosulást aztán a dramaturgia végig fenntartja, holott nincsenek csavarok a The Jacket-ben. Ez ugyan a legcsekélyebb mértékben sem jelent kiszámíthatóságot, mégis érdekes, hogy fordulatok nélkül képes a film drámai feszültséget fenntartani, sőt fokozni is. Látszólag ugyan időugrásokkal él a The Jacket, a flashback-ek (a ‘back’ itt ‘előrét’ jelent) azonban nem törik meg a linearitást, hiszen ezek viszik tovább a cselekményt, okot adnak a következményeknek, ergo a jelenbe épülnek.
a ritmussal vannak problémák. Egyrészt nem használja ki a The Jacket az adódó lehetőségeket, másrészt pedig akkor sem pörgeti fel a sebességet, amikor az indokolt lenne. Nem azt akarom mondani, hogy lapos és unalmas ez a majdnem egy és háromnegyed óra, de mindenképpen ütemtelen. Nem érezni a lüktetést, a pulzálást, és ez sajnos alájátszik a színészi játéknak is. A karaktereknek csupán a létéről értesülünk (nincs árnyalás, bemutatás), a filmen kívül valószínűleg nem élnek, csak a cselekmény indokolja őket. Igaz, nem erre kell koncentrálnia a történetnek, mégis cseppet hiányként jelentkezik, még akkor is, ha ezzel a film eléri az elvonatkoztatást, a múlt-jövő probléma kiemelését a The Jacket-ből. A figurák tekintetében kamara-érzetről beszélhetünk, csupán négyen vannak (Jack, Jackie, Dr. Becker, Dr. Lorenson); ők aktívak a történetben, mivel kizárólagosan ők jelentik a cselekményt, mindenki más csak díszlet csupán. (Ja, nem mondtam volna? Ez nem hiba, hanem pozitívum!) A klausztrofóbiás hallucinációk technikailag is tetszettek, jól és érzékletesen megoldottak, nem vitték túlzásba őket, csupán jelezték, hogy itt dimenzióváltás következik. Ez is dicséretes.

Végül a színészi játék. Mondtam, hogy a film ritmustalansága mélyen beleártja magát az alakításokba, kimondottan a két főhős közé áll. (Illetve főszereplő, mert főhős csak egy van, Jack.) Adrien Brody-nak és Keira Knightley-nak nincs tere kibontani egymást, pedig nagyszerűen indít első találkozásuk a lány lakásában. Ott érezni köztük valaminek a kezdetét, de a forgatókönyv és a gyenge dinamika nem teszi lehetővé, hogy ez a valami továbbfejlődhessen, helyette ugrik egy nagyot (Jackie feltételek nélkül Jack mellé áll, sőt össze is jönnek), amely egyenesen a film hitelét látszik alámosni. Ha nem a párosukat, hanem egyéni karakterüket nézzük, Brody magányos, összezavart és néhol beletörődő alakítása rokonszenves érzelmi vetületet visz a filmbe, Knightley enyhén ledér, szeretetre és célra vágyó játéka pedig remek kiegészítő ellenpontot jelent. Csak az a valami nem működhet köztük, lásd az okokat fentebb. Összességében azonban a The Jacket áll a lábán úgy a témát (zseniális felvetés a múlt-jelen-jövő összefonódása terén), a film egyértelmű és élvezetes vonalát tekintve, mint az összetett végkicsengést. Nem thriller, inkább dráma, de az elménkben végbemenő izgalom kivetül a filmre is. És talán tisztábban kezdjük látni a jövőt is. Talán.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!