Sky kapitány és a Holnap világa

Összetett mondanivaló egy egyszerű filmről. De az is lehet, hogy egyszerű mondanivaló egy összetett filmről. Igazából már nem vagyok benne biztos. Csak abban, hogy én újra nem fogom megnézni, ezért (durcásságból vagy makacsságból) azt és úgy írom, amit és ahogyan az én szájam íze diktál. Pont. Mert bár elfogultan mondhatom, hogy nekem ez a film kevés, azonban van a dolgoknak egy olyan olvasata is, hogy én vagyok kevés a Sky kapitány és a Holnap világához. Nem bánom, legyen így! Mert ha én kevés vagyok, a nézők többsége is elmondhatja magáról ugyanezt, ergo a film saját maga alatt fűrészeli a fejszét. Izé a fát. Valahogyan tényleg önmagát oltja ki, s hogy ezt szándéktalanul vagy szándékosan teszi, az már száradjon az ő lelkiismeretén (lelkicelluloidján, esetleg celluloidismeretén). Az bizonyos, hogy a retro-atmoszféra nagyon ül, s bár nekem mindez semmit nem mond utalás gyanánt (olvastam, Orson Welles nyomdokain halad, H.G. Wells világát idézi), azért nagyon is tartózkodom magammal együtt a mélybe rántani a film egészét. Mert ez már tokostul-vonóstul az én hendikepem. Summa summárum: a Sky kapitány és a Holnap világa nem az én filmem! Abban, hogy ellen(em)ben a nézők többségéé, csak reménykedni tudok.

Első és talán legfontosabb fenntartásom: Sky kapitány személye. Ha ugyanis a filmben szereplő főhős egyben a mozi címadójává is válik, talán alapvető követelmény: legyen akkora (olyan erős, széles, barázdált, satöbbi) karaktere, hogy vállaira veszi a filmet. Márpedig Sky kapitány nem ilyen, de nem ám! Szánom-bánom, de bevallom: Jude Law-t én ab ovo nem szeretem. Persze nem ez a lényeg, a velő kimondottan a megjelenésében rejtezik. Mert Law számomra olyan simulékony, olyan csúszós-iszamos, amelyet ha megragadni próbálok, minduntalan kisiklik a kezeim közül. Ahhoz azonban, hogy valaki igazi, nagybetűs főhőssé váljon (illetve nem is kell válnia, csak az LEGYEN), sokkalta rücskösebb karakter szükségeltetik, olyan, amelybe minduntalan beleakad a film textúrája. Véleményem szerint Law ennek pontosan az ellenkezője, ezért szorul be a lemezjátszó valahol a tizedik perc táján. Onnantól pedig végig ugyanazt a sort harsogja: EZ ÍGY NEM JÓ. De mintha én is a végével kezdtem volna, mert a mese kronológiailag úgy szól: hol volt, hol nem volt, volt egy téma és egy látvány, amelyek nem passzoltak egymáshoz. Pontosítok, jó? Az, amit vizuálisan a vásznon láttam, érdekes volt. Azonban az, amely a Sky kapitány cselekményét jelentette, ami után Polly és Joe nyomoztak, a legkevésbé sem csigázott fel. Lakonikusan mondva nem érdekelt. Motiváció nélkül pedig miért is nézne bármit az ember? Na ugye!

Sajnos ezzel még mindig csak a felszínt kapirgáltam, hiszen ha valami nem érdekel, hát puff neki. Attól még nem dől össze a világ. Ezen felül azonban sok más negatívum akad. Lássuk! Ha a Sky kapitány képregényből készült volna, vállat vonok, és azt mondom: legyen. De nem, hiába a comics-okat követő dramaturgia, szó sincs itt képregényről. Az alkotók okosan egyfajta matt színekben sápadó, enyhén életlen és ködfátyolos látvánnyal kívántak elvonatkoztatni a valóságtól, csakhogy! Csakhogy én ennek ellenére is próbáltam keresni a logikát, a kapcsolatot az ésszerűséggel (vajon a Sin City esetében miért nem tettem ugyanezt?). Ez pedig, szubjektív vagy sem, nem hiszem, hogy az én hibám! De menjünk tovább. Azzal sincs gond, hogy a cselekmény egyszálú (sőt, egyszálbélű), mert az író-rendező Kerry Conran okosan ebből az egy szálból dupla réteget hozott ki (amely ugyan klisé, de oda se neki). A baj ott van, hogy ez a második réteg (Polly és Joe egykori/újabb viszonya), meg néhány sértően bántó pofátlanság a debilitás határára taszítja a filmet: mondvacsinált veszekedés a száguldó repülőgépben New York utcalabirintusában; a sérült gép három perccel később újra tökéletesen ép (öngyógyító?); Polly 5 perc alatt mindent megtud Dr. Totenkopf-ról úgy, hogy telefonközelbe se kerül; és így tovább. Megint megpróbálják hülyének nézni a moziban sínylődő nézőt, főleg úgy, hogy a Sky kapitány akciórészlege erősen hasonlít a Star Wars legismertebb elemeire. Fúj!

A látvánnyal egyébként semmi bajom nem lenne, bár… Bár ahhoz képest, hogy 7 éven át készült(!), meglehetősen elnagyolt. Érdekes, meg szemet vonzó, meg minden, de nem ad elég időt és lehetőséget rá, hogy (ezt az irdatlan munkát) teljes egészében felfedezhessük. Sok mindent magába zsúfol, de nem hagyja, hogy minden egyes elemére rácsodálkozhassunk, eltűnődhessünk, átélhessük. Elkapkodja előlünk a legjobb falatokat, és ez jócskán csalódást okoz. Aztán ott van végül a színészi játék. Jude Law-ról már tettem némi (keresetlen) említést, a másik (női) főhősről azonban még nem. Amennyire nem állhatom Law-t, annyira szeretem Gwyneth Paltrow-t. Sajnos azonban ő sem segít a filmen, mint ahogyan az egy hosszabb cameo erejéig feltűnő Angelina Jolie sem. Mert a színészi játék éppannyira van takarékra és rutinra állítva, amennyire azt a film megkívánja. Papírmasé mind a mozi, mind a történet, mind a színészek, és bár a mondanivaló mindig (és egyre inkább) aktuális, a sok érdektelenség mellett ez is a csatornába veszik. Összességében tehát nem sok jót tudok mondani a Sky kapitány és a Holnap világáról. Mert bár vizuálisan hiába ötletes fantazmagória (utópia?), minden más tekintetben olyan, mint a film magva. Kétdimenziós, lapos, zavarba ejtően céltalan. Tényleg csak remélni tudom, hogy mások több értelmet találnak benne, mint én. De mintha ezt már mondtam volna.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!