Kill Bill: első rész

Amikor elsötétedett a moziterem, és felcsendültek azok a melódiák, melyeket anno a Hong-Kong-i filmekből már ismerhettem, ajkaim önálló életre keltek, és mosolyra húzódtak. Azonnal elkaptam azt a lendületet, amit a film készítői elvárhattak, várhatnak a nézőtől, és többé nem eresztettem. Rájöttem, hogy már nagyon hiányzott nekem az a fajta akciófilm, melyben a főhős sosem kopik meg, kardja sosem törik, teste pedig fittyet hány a gravitáció és egyéb fizikai károsító tényezők valamennyi szabályának, illetve hatásának. Újra gyermek voltam, aki lázas izgalommal bámulja a videóba helyezett kalózkópia minden hibájával együtt is várva-várt tiltott gyümölcsöt; a fröcsögő vért és eltúlzott erőszakot.

Jómagam nyugodt emberke vagyok, ritkán húzom fel magam, de néha szívesen nézegetem, ahogy mások intézik dolgaikat, még akkor is, ha ezek a fikció keretein belül esnek meg. Márpedig a Kill Bill totálisan megtagadja az igazságot, és komolyan vesz mindent (egy apró japán-amerikai párbeszédet, mely kicsit oldja a filmet, és megcsillantja a Tarantino-i humor széles palettájának fikarcnyi szegletét), ami történik benne, olyan világot festve, ahol a nők nemhogy egyenjogú partnerei a férfiaknak, hanem egyenesen uralkodói a földnek. Bár, ez most kissé szélsőséges megfogalmazás.

A film a rendezőtől megszokott időrendi ugrások között lavírozva fest meg számunkra egy görög tragédiára emlékeztető halálos utazást. Árulás, szeretet, büszkeség, bosszú, hősiesség, erőszak, elbizakodottság és még sorolhatnám, mindazt az esszenciát, amely első megtekintésre egy átlagos filmkedvelő számára szórakoztatóvá teszi ezt az opust, melynek már címéből kiviláglik; lesz még folytatás!

A stílusát tekintve a film mindenképpen két ősre és és ezek variációira vezethető vissza:
- Sergio Leone és kortársainak művei
- Japán manga rajzfilmek képi világa

A színek segítenek néha élesen különválasztani egymástól stílust és világot.

A kezdő képsorok egyértelműen Sergio Leone westernfilmjeinek állítanak emléket. A fa hajópadlókon kopogó csizma, a hangok felerősítése, a képek beállításai, és végül a halálosnak szánt golyó előtti pillanatok mind visszarepíthetnek minket abba az időbe, amikor Eastwood legyőzött mindenkit, Bronson harmónikázott lankadatlan, és Eli Wallach pedig átvert mindenkit, aki kapcsolatba került vele.

A szivarfüst olyan, akár egy önálló életre kelt szellem, a szemét és vér dokumentumfilmre emlékeztetően hiteles, és a mondatok ugyanúgy pattognak szereplő és szereplő között, mint a pisztolygolyók, ha párbajról van szó.

Azután persze vannak jelenetek, amikor egyenesen egy manga-rajzfilm elevenedik meg a szemünk előtt, mint egy gyors script, vagy pörgős képregény. Ilyen az a késharc, melyet egy panorámaablakon át tökéletesen látható iskolabusz érkezése fejez be ideiglenesen, hogy a halálos ellenségek a hazaérkező gyermek előtt régi barátnőként társalognak, hátuk megett késeikkel.

Csupa nagyszerű jelenet, melyek akár egy mozaikdarabkákból álló káoszból állnak eggyé. A sorrend elméletileg lehet tetszőleges, ha a fülszöveg segít mindent a helyére tenni, mert minden újabb kép, egy újabb kerek egész.

Még sokáig méltathatnám ezt a filmet, lenne mit írnom mind a szereplőkről (hitelesek és markánsak), mind a zenéről (őrült és tökéletes), mind a rendezésről (biztos kezű, remekmű) de nem akarom csépelni a szót.

Régen elmúlt azaz idő, amikor egy repülő ember elhúzta a szánkat, mondván, milyen butaságot látunk. A Hong-Kong-i filmek immár házasságra léptek az amerikai filmek egy szűk csoportjával, és a profizmust ötvözve a pénzzel olyan terméket tettek az asztalra, amire rá lehet állítani a spot-lámpát, hogy mindenki megcsodálhassa a hibridet!

Bizonyos jeleneteket sosem fogsz elfelejteni!

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!