Álmatlanság

Már a legelső filmkockák előlegezik, hogy a nézőnek ezúttal nem a szokványos kliséhalmazban lesz része. A kamera óvatosan lebeg Alaszka hófödte hegycsúcsai fölött, a levegő párás és ködös, egy kétéltű repülőgépet taszigálnak a légörvények. A nyitány egyszerű, mint egy pofon, de ha a rendezőt merő véletlenségből éppen Christopher Nolannek hívják, akkor elégedetten dőlhetünk hátra párnázott karosszékünkben, és holtbiztosra vehetjük a kellemes szórakozást. Nolan szakmai előéletére talán felesleges is pocsékolni a szót: igen, ő követte el a Mementót, amit – elsősorban szokatlan cselekménybonyolítása, formai újdonságai révén – úttörőként szokás emlegetni a modern thrillerek történetében. Nem szabad, hogy ez visszariasszon bárkit is, de a rendező ezúttal nem merte megkockáztatni az eredeti alapanyagot, az Álmatlanság ugyanis egy norvég krimi amerikanizált átdolgozása. Ez a megállapítás azonban a továbbiakban egy fikarcnyit sem fog számítani: emberünk a skandinávoktól elorozott ötletből hipnotikus erejű bűnügyi filmet ügyeskedett össze, amelyet a vizuális megoldások, a színészi kvalitások és a játéktér leírhatatlan atmoszférája tesz különösen emlékezetessé. 

A történet kezdetben megtévesztően szimpla, hogy aztán idővel minél több mellékszál indulhasson útjára, és futhassa végig a briliáns forgatókönyv hatalmas erezetét. Szunnyadó alaszkai kisvárosba tévedünk, ahol még egy kocsmai verekedés is eseményszámba megy. Nem csoda hát, hogy óriási port kavar, amikor valaki brutális kegyetlenséggel meggyilkol egy tizenéves diáklányt. A közlekedési kihágásokra szakosodott helyi rendőrerők vajmi kevésnek bizonyulnak a bűnügy felgöngyölítésére, ezért utánpótlást kapnak a Los Angeles-i veterán, Will Dormer (Al Pacino) és Hap Eckhardt (Martin Donovan) személyében, akik a munkamániás nyomozónővel, Ellie-vel (Hilary Swank) közösen látnak hozzá a nyomozáshoz. Az elhagyatott sziklás folyóparton rá is lelnek az elkövetőre, ám amaz a kedvező pillanatban mégis kicsúszik a markukból. Will, abban a tudatban, hogy a gyilkosra céloz, véletlenül lelövi Hap-et. Eltitkolja a tettét, és tovább folytatja a hajszát. Finch (Robin Williams), a gyilkos azonban hamarosan telefonon kezdi zaklatni, és megpróbálja rávenni, hogy nyújtsanak kezet egymásnak: közösen egy harmadik személyre, egy bűnbakra terelik a gyanút, hogy az őrület végre lezáruljon. A zsarunak nemcsak az agyafúrt bűnözővel, hanem saját lelkiismeretével is fel kell vennie a harcot. Szorul a hurok, és csak egy maradhat, valakinek távoznia kell az élők sorából. Csak az a kérdés, ki legyen az: a hazugságok mély bugyrába alámerült nyomozó, vagy a mindenkit gátlástalanul manipuláló gyilkos?

Nolan – részben a cselekménytér korlátozottsága miatt – kevés karakterrel dolgozik, ám ezek közül majdnem mindnek jelentős szerep jut a történet egy-egy fordulópontján. Hap például korán felhasznált eszköz, a lavina elindítója, a recepciós Rachel a főhőst téríti vissza a helyes útra, Ellie-t pedig Finch játssza ki végül, mint utolsó adu ászt. Ők is, és rajtuk kívül mindenki mellékszereplő, akik a két vezéregyéniség, a nyomozó és a gyilkos köré csoportosulnak.

A film természetes feszültségének egyik eminens záloga a rendkívül precíz képi világ, amelynek alapjait a rendező még a Mementóban fektette le. A sztori most nem visszafelé pörög, az időrendiséget ehelyett néhány másodpercre bevillantott képek, a múlt lényeges töredékeizavarják meg. Néha, egy, a fiók mélyéről előkerülő fotó, vagy egy boncasztalon heverő hulla elindítja az előzmények sodrását: láthatjuk az áldozatot mosolyogni, sikoltozni, tanúi lehetünk az első pofonoknak, illetve a kockák anatómiai pontossággal feltárják azt is, mi történt közvetlenül a bűntett után. Mindezt Nolan csak úgy mellékesen meséli el, leheletfinoman vegyítve a jelen eseményeivel. Egy-egy életteli kacaj, mosoly, vagy mozdulat szinte a nézőben is nosztalgiázást indít el, mintha belső szemlélői lennénk a tragédiának. Ez a vizuális gazdagság, az idősíkok korántsem tolakodó, inkább óvatos összeboronálása, illetve az egyszerű, mégis hatásos szimbolizmus (a patyolattiszta textilre buggyanó vér, a Dormer nyugalmát zavaró, ablakon beszűrődő napfény – egyértelműen a lelkiismeret beszennyezésére utalnak) az Álmatlanság sikerének egyik jelentős tényezője.

Szólnom kell az aprólékos lélekábrázolásról is, a főhős szánandó tipródásának bemutatásáról. A ködös alaszkai kisvárosok, kikötők matt színei, a valós táj nagyszerűen illeszkedik Dormer lelki tájához. Nolan, akár nyüzsgő utcaképeken, akár kiüresedett főutcán láttatja a főszereplőt, minden eszközével a szörnyű erkölcsi vívódás, az emberi egyedüllét legmegrázóbb példáit tárja elénk. A halott Hap arca pedig a későbbiek folyamán is elővillan innen-onnan: a falak mögül, az erdő fái közül, a hotelszoba sötét sarkából. A kiégett kopó, minél mélyebbre süllyed a riválisával kötött alkuk és a kényelmetlen hazugságok mocsarába, úgy ébred rá fokozatosan, hogy mindent elhibázott, és végül megérik benne az elhatározás, hogy jóvátegye bűneit. Érdekes, hogy a rendező egyfajta erkölcsi mérlegre helyezi őt és Finchet; a megtévedt rendőrt és a brutális gyilkost – végül nekünk kell böknünk, választanunk, hogy melyikük iránt érzünk nagyobb szimpátiát. A szövevényes ügyet lezáró utolsó találkozáskor mindketten törvényen kívülinek tűnnek, és gyakorlatilag az utolsó lélegzetvételükig ránk van bízva, hogy melyikük érvelése mellett törünk lándzsát. A direktor nagy érdeme, hogy nem hirdet végeredményt; döntetlennel zárja kettejük pszichikai vetélkedését. A konfliktusok lecsitulása után már nem foglalkoztatják az utóhatások, egyszerűen leállíttatja a kamerát, összecsukja kempingszékét, és azt mondja: „Köszönöm, gyerekek, ennyi volt!” Ezzel nemcsak a giccses ráadáspercek alól oldoz fel bennünket, hanem nyitva hagy néhány megválaszolatlan kérdést, és fokozza a váratlan fordulatok egymásutánjának hatását.

A gondosan összeválogatott színészgárda elemében van. Pacino most nem a szokásos nagyvárosi kopót hozza, ennél valamivel összetettebb figurával birkózik meg, mondanom sem kell, lenyűgöző eredménnyel. Elképesztő tudást mozgósít célja érdekében, karikás szemei, elnyűtt arca valóban a lelkiismeretével viaskodó becsületes ember pokoli kínlódását tükrözik. Robin Williams pedig, bár eddig elsősorban mosolygós, családi vígjátékaival aratott diadalt, most tovább gyakorolja a gonosz szerepkörét. Mikor felemelkedünk a székünkből, talán nem fojtogat a sírás, de fél órára esetleg visszavonulhatunk még egyszer megrágni magunkban a látottakat. Érdemes részesítenünk magunkat ebben az élményben, hiszen végre egy bűnügyi-lélektani film, ami nem a klisé-tárház összes puskaporát lövi el, hanem járatlan utat jelöl ki, amire többeknek is érdemes lenne rálépnie. Mi viszont ne lépjünk sehová, hanem essünk ágynak (talán nem árt lehúzni a redőnyöket), és, ellentétben a főhősökkel, lassan szenderedjünk el.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!