Bejelentkezés

Miért nem frissülünk? Az Moziplussz 2012. júliusában ideiglenesen leállt, az okokról részletesebben itt olvashatsz.
Filmkritika

Ha eljön Joe Black

Szilvási Krisztián kritikája
2004. január 2. 21:16

A Ha eljön Joe Black-ben maga a Halál teszi be a lábát az élők közé, s kíváncsiskodik egészen addig, míg bele nem szeret egy lányba. Meg kell hagyni, nem szokványos love story. Mint ahogy azonban a történet sem új, hiszen egy 1934-ben készült film, a Death Takes a Holiday (rendező: Mitchell Leisen) már eljátszott ezzel a (morbid) gondolattal. A remake-ben a Halál egy dúsgazdag, sikeres, hatvanötödik születésnapja előtt álló üzletemberért jön el. S ha már itt van - mármint az élők között -, úgy dönt, megnézi magának, mit esznek annyira az emberek ebben a létvilágban. Az az ötlet fogalmazódik meg tehát a fejében, vagy inkább a “szellemében”, hogy megállapodást köt ügyfelével, William Parrish-sel (Anthony Hopkins). Ha a nyugdíjas korú vállalattulajdonos elkalauzolja őt az életben, szórakoztatja egy kicsit, cserébe ő, Joe Black (Brad Pitt) hagy még neki egy kis időt. Persze az “üzlet” megköttetik. Hiszen Mr. Parrish-nek nyakán a születésnapja, amit idősebbik lánya, Allison (Marcia Gay Harden) oly lelkesen szervez; a kisebbik, Susan (Claire Forlani) pedig még apai vezetésre szorul a szerelem terén. Ezért a Halál beköltözik Parrish-ékhez, s felforgatja a családi életet csakúgy, mint Mr. Parrish üzleti világát.

A 173 perc hosszúságú film a viszonyokról szól. Az Ember és Halál-, a Halál és Szerelem- és az Ember és Szerelem viszonyáról. Az Ember (Parrish), megbékélve a Halál közelségével érzelmileg értékesebb dolgok felé fordul. Belátja, hogy nem az a tragédia, ha ő elmegy, hanem az, ha úgy megy el, hogy elhanyagolta mindazokat, akik szeretik. A Halál (Black) ráébred az Élet tudatára annak minden vonzó velejárójával (ízek, illatok, érzelmek), míg végül maga a Szerelem adja meg neki a “kegyelemdöfést”. A Szerelem pedig megmutatja, hogy képes még ellenpólusú világokat is összekötni (Susan Parrish és Joe Black).

A film kitűnő, elgondolkodtató, köszönhetően a forgatókönyvnek, amely ugyan semmilyen váratlan húzást nem tartalmaz, viszont remekül illeszti egymásba az üzleti élet és a szerelmi élet világának eseményeit, egyaránt megmutatva mindkettő emberi csodáit, illetve gyarlóságait. S hogy kinek mutatja meg mindezeket? Természetesen a Halálnak, akinek jelenléte új perspektívát ad, s vele együtt a nézők is szinte újdonságokként csodálkoznak rá úgy egy kanál mogyorókrémre, mint egy édes csókra. A történet ugyan nem száguld, viszont minden jelenet reálisan előkészített, s mindez olyan humorral fűszerezett, amely rácáfol írásom legelső mondatára.

A színészek is magas színvonalon teljesítenek. Anthony Hopkins tökéletes játéka nem meglepetés, főleg annak ellenére, hogy megírt karaktere talán kevésbé árnyalt. Mindezt Hopkins olyannyira ellensúlyozza, hogy a forgatókönyvből hiányzó motivációkat képes felfedni előttünk. A legjobb azokban a részekben, mikor a még láthatatlan Halállal beszélget, amely az ő saját hangján szólal meg. Ez felfogható egyébként egy élet lezárásakor az embernél kötelezően megjelenő belső számvetés-vitának is. Claire Forlani kezdőként csöppen a reflektorfénybe ezzel a szereppel, ám kihozza belőle a maximumot. Mozdulatai, tekintete annyira ártatlanok, őszinték és kíváncsiságtól, lendülettől duzzadóak, hogy jobban eljátszani nem is lehetne őket. Folyton valamiféle fény és tisztaság veszi körül, ami feleslegessé teszi a megvilágítás speciális effektusait. Szinte ő maga az ártatlanság fénye. Brad Pitt játéka tökéletes. Magában hordja a titokzatosságot éppúgy, mint a fenyegetést, holott néha szinte mozdulatlanul áll és néz. Ilyenkor jól látjuk, mi zajlik benne belül, s ez a külső mozdulatlanság - belső változás ellentét teszi, hogy emberi “kinézete” (megjelenése) ellenére is végig megmarad az az érzetünk, hogy ő Idegen ezen a földön. A film elején és végén azonban még nem, és már nem a Halál ő. E két karakter (ugyanazon testben) való megjelenítése mutatja, mekkora színész is ő. A többi karakter játssza a “kötelező” figurákat, mint az idősebbik, ám kevésbé szeretett lány (Marcia Gay Harden); a “gonosz”, kapzsi majdnem sógor (Jake Weber), és az idősebb lány férje, aki kitart Parrish mellett. Őt Jeffrey Tambor jeleníti meg, méghozzá rendkívül jól. Az ő játéka adja az egyik pluszt a filmben. Végig rokonszenvet érzünk iránta, ő jeleníti meg a Halál számára (is) a pozitív emberi értékeket.

A film egyik csúcspontja - a Halál és Ember viszonyának pedig A csúcspontja - Susan Parrish és Joe Black testi szerelme. Mi, emberek a Halált mindig is sötétnek (black) képzeltük el, ám ebben a jelenetben, a Szerelem hatására eltűnik még a belső, rejtett sötétsége is. Elönti a fény a filmvásznat, s mi Claire Forlani és Brad Pitt tekintetében meglátjuk azt, amiért érdemes ezen a földön élni. A Halál itt válik emberré igazán, még ha ez kicsit furcsán is hangzik. Itt a szex nem pornográf, hanem tiszta, üde, éltető. Ez az, ami képes “meglágyítani” még a Halál szívét is, hogy aztán a befejezésben megtörténhessen az, ami megtörténik: vég és kezdet egyesülése.

A Ha eljön Joe Black magában hordozza a Ghost vágyát, küzdelmét az élet és halál válaszmezsgyéjén és az Angyalok városa elgondolkodtató, fájdalmas líráját. S mily furcsa is ez a világ, hiszen Anthony Hopkinsnak a magyar szinkronban hangját kölcsönző Sinkovits Imréért nem is olyan régen valóban eljött Joe Black.

Értékelés:

Ha eljön Joe Black

Játékidő: 173 perc

Rendezte: Martin Brest

Szereplők: Brad Pitt, Anthony Hopkins, Claire Forlani, Jake Weber, Marcia Gay Harden, Jeffrey Tambor, David S. Howard, Lois Kelly-Miller

Forgalmazó: UIP-Dunafilm

Tovább a film adatlapjára

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!

Legfrissebb kritikáink
  • Tintin kalandjai

    Erdélyi Tamás szerint: "Összegezve a Tintin kalandjai remek szórakozást nyújt a 10 év alatti korosztálynak, a felnőtteknek pedig akad egy tucat kikacsintás (pl. Hergé cameoja) és a rendkívül impresszív látvány - utóbbi azonban az egyetlen oka annak, hogy később Spielberg klasszikusai között emlegessük."
  • Drive - Gázt!

    Kovács Patrik szerint: "A Drive ugyan távolról sem korszakalkotó mestermű, de érzékbizsergető stiláris kuriózumként, "hangulatfilmként" mégis joggal pályázik a néző szimpátiájára."
  • A hódkóros

    Czehelszki Levente szerint: "Kijelenthető, hogy Jodie Foster új rendezésével bizonyos értelemben csúnya luftot lőtt. Gibson továbbra sem A-listás színész, de legalább már jó úton van afelé, hogy cselekedeteiről újra a Filmvilágban, ne pedig a Blikkben értekezzenek."
  • Cowboyok és űrlények

    Erdélyi Tamás szerint: "A stáblistára tekintve rögtön kiderül, hogy a majdnem húszfős produceri stáb és a történetért felelős nyolctagú(!) csapat garantált módja annak, hogyan szakítsunk százfelé egy inkább egyszer, de alaposan körbejárt koncepciót."
  • Rossz tanár

    Szilvási Krisztián szerint: "A Rossz tanár tényleg gyenge, úgy pedagógiailag, mint dramaturgiailag. Cameron Diaz halovány-steril unalmas komika, s bár 2 mellékszereplő azért viszi a sztorit, összességében táblán csikorgó, köhögést porzó kréta-fércművel van dolgunk."
A figyelmedbe ajánljuk