Túl a sövényen

Végre, a rekordokat döntögető júliusi csúcshőmérsékletben egy, az ifjabb korosztályokat megrohamozó animációs film kavarja fel az uborkaszezon unalmas állóvizét. Azon merengtem egyébként, vajon hány katasztrofális fiaskót kell még megérnünk, hogy a DreamWorks végleg aláássa kiváltságos presztízshelyzetét, melyhez a Shrek 1-2. segítette hozzá? Beláthatjuk, hogy a stúdió elkényelmesedett mesterembereinek mielőbb át kell értékelniük koncepciójukat és üzleti stratégiájukat, ha lépést kívánnak tartani a Pixar őrült ütemével és lenyűgöző sikerszériájával (A hihetetlen család, Verdák, stb.). Az első fejezet a DreamWorks „megváltástörténetében” minden bizonnyal a Túl a sövényen, amely egy divatos amerikai képregényszéria nyomán készült el. Főhőse az élveteg Stikli (eredeti szinkronhangja: Bruce Willis), aki egy balul sikerült tolvajmunkája után kivívja Vincent (Nick Nolte), a dühös óriásmedve ellenszenvét, s arra kényszerül, hogy egy héten belül pótolja „áldozata” elcsaklizott élelmiszereit. Szerencsére találkozik Verne teknőssel (Garry Shandling), Hammyval (Steve Carell) és vidám állatcsoportjukkal, s rövid úton meggyőzi őket: ha elegendő kaját akarnak gyűjteni maguknak, irány a fenyegető sövényen túl elterülő kertváros, a maga ínycsiklandozó finomságaival… és persze hajmeresztő veszedelmeivel, csak ezt nem siet hozzátenni. Stikli természetesen pusztán Vincent kajautánpótlását szeretné biztosítani, de a közös zsákmányszerző akciók során úgy megszereti a tarka kis csapatot, hogy mégsem akar elszakadni tőlük. Természetesen az együtt maradásnak és a túlélésnek komoly ára van: meg kell birkózniuk a rigolyás háziasszonnyal és pereputtyával, a szórakozott, ámde állig felfegyverzett féregirtóval, és mindennek tetejében még Vincent is feltűnik, hogy megkeserítse az újonnan összekovácsolódott család életét.
Már az idejét sem tudom, mikor temetkeztem bele ennyire egy kortárs animációs film történetének mesélésébe. Nem, semmit nem olvastatok félre: ennek a darabnak végre alaposan megépített története van, és nemcsak hanyag jegyzetek készültek hozzá. Míg a Cápamese vagy a Madagaszkár egyazon kaptafára épülő, üres plágiumfolyamok, addig a Túl a sövényen forgatókönyvíró kvartettjének sikerült precízen leképeznie a tengerentúlon divatos képregény kockáit. A cselekmény mindvégig két szálon fut, gyakorlatilag két földrajzi-érzelmi tartományt barangol be: az egyik az öntörvényű, hatalmaskodó Vincent barlangjának kíméletlen univerzuma, a másik az erdő és a lakópark kellemes levegőjű, ragyogó hangulatú meseklímája. A két lelki-fizikai „tájegység” tulajdonképpen Stikli személyiségének két féltekéje, két véglet: az önpusztító hedonizmus, melynek a nyereségvágy és az önzés a mozgatórugója, valamint a közösséggel való kapcsolatteremtés, a „családalapítás” egyszerű vágya. Leszűrhetnénk hát, hogy a DreamWorks morális útravalóval is kedveskedik a többnyire inkább felszabadultan heherésző kicsiknek, de mégsem. Karey Kirkpatrickék a szemléltetőeszközök kiválasztásánál követték el legégetőbb melléfogásukat. A játékidő oroszlánrészében ugyanis töméntelen chips- és sütievésre buzdító csatakiáltások hangzanak el, hamar terítékre kerülnek az átlagemberek mohó és egészségtelen étkezési szokásai, szóval Stikli bevezeti a mozitermet megtöltő srácokat a felnőttek állandó zabálással, pazarlással és keserves súlyleadó próbálkozásokkal teli kulináris szférájába. Természetesen semmi kivetnivalóm az ellen, hogy az eredeti comics is görbe tükröt tart a modern fogyasztói szokások elé, a problémák ott kezdődnek, amikor a CGI animáció teszi ugyanezt nem kevésbé diszkrét módon. Hiszen – mondom ezt anélkül, hogy önjelölt erkölcscsősszé kívánnék előlépni – ez a műfaj mégis inkább a kisgyermekek szórakozási lehetősége, bármennyire is igyekszik a DreamWorks legutóbbi munkáiban ember- és felnőttközpontúvá (s azon belül kíméletlenül modernné, személytelenné) keményíteni a többnyire állatközösségekről szóló történeteket. Az alkotók dicséretére legyen azonban mondva, hogy a tanítani akarás szándéka fellelhető legújabb munkájukban, még ha néhány felnőtt az egészen egyedi módszert látva fel is szisszen. Egyenesen fehér holló manapság az olyan animációs film, amely az állatok közösségét a maga hagyományos, erdei nyugalmában mutatja be, a közelmúltból persze üdítő kivétel a Jégkorszak második része.

Ha már állatközösségnél tartunk, ejtsünk néhány szót a szereplőkről is, akik valódi sarokpillérét képezik a koncepciónak, és külön öröm, hogy ezúttal nem hosszúra nyújtott betétdalokkal próbálják lerövidíteni az amúgy is rövidke játékidőt. Stikli, a nagyszájú és egoista mosómedve a szemünk előtt válik áldozatkész megmentővé, jellemfejlődése különösen érzékenyen ábrázolt, szinte észrevétlen folyamata a dramaturgiának. Hősünk folyamatos pengeváltásai a csapat legidősebb és legtapasztaltabb tagjával, Verne teknőssel, a sótlan, poénmentes üresjáratok ellenpéldáját képezik, kettejük csipkelődős-évődős viszonyára érdemes odafigyelni. Kettejük mellett Hammy, a villámsebes és hálás mókus alakja dominál leginkább a színes kis társaságban, de láthatunk színészkedő oposszumcsaládot, saját magát macskának tettető borzmamát és fecsegő sünfamíliát is, akik apró jeleneteikkel „emelték az est fényét.” Érdemes említést tennünk a magyar szinkronról is: Czvetkó Sándor, Csankó Zoltán, Kerekes József, Rosta Sándor – egy sereg rutinos szinkronszínész – hozzák a tőlük elvárható minőséget. Az előbb a poénhiányt emlegettem, hát igen. Az igen pergős, intenzív expozíciótól eltekintve az a felszabadult, hasfalszaggató humor elkerülte ezt a filmet, bár egyes gegekben, párbeszédekben a továbbiakban is rejlettek még nagyobb viccforrások.

Szerettem volna végre lezárni a negatívumok sorát, ám a vizuális megvalósítás is meglehetősen középszerűre sikeredett: annak ellenére, hogy az animátorok a forgalmazó (UIP Duna Film) rendelkezésére bocsátott sajtóanyagjukban különösen nehéz technikai eljárásokról, modellezésekről és kameramozgásokról nyilatkoztak, a kész rajzfilmen nem igazán látszik a fáradságos munka. A látványvilágot egész egyszerűen filléresnek is nevezhetnénk, de a karakteranimáció részletessége abba az irányba tendálja a nézőt, hogy némi energiát és melót mégiscsak belefeccöltek a tervezők.

Azon merengek egyébként, mi szükséges ahhoz, hogy kibillentse kedvenc animációs stúdiónkat pechszériájából? Özönvíz? Tornádó? Hurrikán? Vagy esetleg még egyet találgatok: koncentrált energia, alaposság, egyenletes odafigyelés a koncepció minden összetevőjére?

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!