16 utca

A másodvonal árnyékából rettentő nehéz előbújni, főleg egy visszaesőnek. Bruce Willis azonban tavaly megmutatta, hogy hiába a pénzügyi és erkölcsi csődfilmek hosszadalmas lajstroma (A kölyök, Hart háborúja, A nap könnyei, satöbbi), ő ugyanaz a borotvaéles vigyorú keménylegény, akinek a Die Hardban ismertük. Robert Rodriguez a képregényadaptálás hagyományait átíró stílbravúrjának, a Sin Citynek elkészülte óta ugyanis Hollywood krémje ismét emlegeti a nevét. A siker egyszerű titka, hogy Bruce Willis nem változik. Ha alaposan átvesszük, legtöbbször mindig ugyanazt játssza (a betonhomlokú, iszákos, öklét rázó világmegmentőt, akit a lehető legalkalmatlanabb pillanatban vernek fel békés szundikálásából), és dacára legendásan minimalista munkastílusának, számtalan divatos filmikont alkotott már. Ezúttal a popkulturális mítoszt teremtő történetfolyamokért (Superman, Halálos fegyver) is felelős Richard Donner kezeskedett róla, hogy a Die Hard-szériához méltón folytassa a sort a 16 utcával.

Mindössze 118 percig kellett volna tartania (nem, nem a filmnek, azért jóból is megárt a sok), de életre szóló fordulóponttá nőtte ki magát… Jack Mosley (Willis), a hajdanán köztiszteletnek örvendő, mára megrozzant és masszív alkoholistává züllött zsaru hazafelé tart, amikor váratlanul rutinfeladattal bízzák meg: egy beszédes kedvű, néger tanút, Edward Bunkert (nem a Kutyaszorítóban Mr. Kékjéről van szó, hanem a Mos Def által alakított karakterről) kell tíz óráig a rendőrség épületétől 16 háztömbnyire lévő bíróságra szállítania. Mikor Jack elhagyja autóját, hogy a szemközti italboltban megvegye szokásos piáját, fegyveresek támadnak védencére. A különös páros megússza az esetet, ám hamarosan kiderül, hogy a támadást a helyszínre kiérkező rendőrök szervezték meg, akik között Jack régi barátja, Frank (David Morse) a hangadó. A szövevényes üzelmekbe gabalyodott kopók félre akarják állítani Bunkert, mert az koronatanúja lenne egy őket is befeketítő bírósági pernek. Jack azonban kiáll a fenyegetett sorsú fiatalember mellett, kitör saját társai gyűrűjéből, és megpróbálja biztonságba juttatni Eddie-t. A városnegyed, melyet üldöztetésük során végigszántanak, hamarosan tűzfészekké, háborús övezetté növi ki magát.

Richard Wenk forgatókönyvéből eklektikus, csak nyomokban egyedi cselekményszövésű mozi született: az igazságmániás főhősök (Copland, Serpico) mostoha történeteit az író a máig köztiszteletnek örvendő akcióvígjátékok (48 óra, Halálos fegyver) lezser hangulatával, a kortárs zsánerfilmek (például Az ígéret megszállottja Jack Nicholsonnal a főszerepben) fanatikus küldetéstudatával, valamint néhány Clint Eastwood-film hasonló paneljeivel öntötte nyakon.

Nehéz lenne megmondani, milyen célok inspirálhatták Donnert, hogy a kortárs elsőfilmes „rendezőzsenik” hatásvadász előadásmódját szentírásként tanulmányozza és valósítsa meg. A 16 utca ugyanis egyszerű mozitörténeti tisztelgésnél mindenképp merészebb darab, amelynek fontosabb erényei maguk a plagizált történet- és stíluselemek, és az eredetinek szánt ötletek állnak roskadozó cölöpökön. A film igényesen megvalósított epilógusát az Eastwoodtól kölcsönzött alapszituáció feszült izgalma tölti ki, a füstös kocsmában lezajló váratlan fordulatot követően azonban megcsappan az írók kreativitása. Negyven percen keresztül bámulhatjuk Donner egymást idegesítő hőseit, amint az utcán bandázó rendőrök elől egy átlagos Tom&Jerry epizód eseménymenetének logikáját nem meghaladva, a délelőtti csúcsforgalomban próbálnak árnyékká válni. Jókat derülhetünk a balfácán zsaruk több tucatnyi tagot számláló hordáján, akikkel szemben Mosley, az illuminált állapotú, sánta és nagypapakorú keljfeljancsi egymaga is mindig lépéselőnyben van, de még a sima modorú, börtönviselt feka tanú, Eddie is olyan agyafúrt trükköket vet be a majmok ellen, mintha egyenesen az FBI ügynökképző tanodájából menesztették volna, pedig ő aztán igazán nem vágyik semmire, csak hogy végre kinyithasson egy seattle-i pékséget. A labirintusszerű, és hamar unalomba fulladó keresőakciót féktelen autóbuszos tombolás és mentőautós menekülősdi zárja le, ahol Richard Donner bebizonyítja, mégiscsak ő volt az a talpraesett és energikus direktor, aki a hetvenes-nyolcvanas években megreformálta ezt a műfajt.

Ha már az akcióbetétek kerültek terítékre, hadd panaszoljam el, hogy kevés van belőlük, a pisztolypárbajok mindig hermetikusan zárt terekre (szellőzőaknákra, lépcsőházakra, szobákra) korlátozódnak, a vértócsában térdig gázoló, méltóságteljesen lassú kameralebegéssel kísért leszámolások pedig (hál’ Istennek) elmaradnak. Szívritmuszavart egyedül talán az utcai tűzpárbaj izgalmai okozhatnak, amely koreográfiájában és technikájában magasan a film hasonló jelenetei fölé emelkedik. Klaus Badelt teljességgel jelentéktelen, hagyományos akciózenéje és gitáros betétei illeszkednek, de nem sokat tesznek hozzá a képekhez.

Donnernél visszaköszönő motívum a humorral, lazasággal ábrázolt férfiszolidaritás, amely ezúttal is fontos húzóerő. Bruce Willisre ráfért már ez az imázsváltás: kiégett, rossz lábú, remegő kezű alkoholistaként külsőre most még hitelesebb, mint a Sin Cityben, és a szokásos, hanyag mosolyú, gyűrött tekintetben ezúttal helyütt drámai mélységek is tükröződnek. Mos Def akár a jövő Eddie Murphy-je is lehetne, ha négergettós, túljátszott akcentusából visszavenne. A „fekete-fehér” páros ennek ellenére ezúttal is tökéletesen működik, de most nem örökké egymást ugrató, lezser humorzsákok a főszereplők, hanem megfeneklett, belső számvetéssel küszködő érzelmi vesztesek. Richard Donner új filmjének egyértelműen a sokoldalú jellemábrázolás az igazi fegyvere, és nem a Mosley által markolászott szolgálati pisztoly, amivel az egész játékidő alatt spórolni kényszerül. Még azt sem bánjuk, hogy a prológus alkalmával igazi drámai tetőponttá sűrűsödnek a történtek, bár megkönnyezni azért valószínűleg nem fogjuk a vásznat. Ha azonban megbocsátjuk a plagizált és mesterkélt történetszervezést, az üldözéses periódusnak az alkotókhoz méltatlan üresjáratait, egy kellemes nagyvárosi legendával gazdagodhatunk, két sorsával szembenéző, egymást megváltó ember hiteles kálváriájával.

Kapunk tehát egy többé-kevésbé hangulatos, hátunk mögé kacsintós múltidézést, remek karakterekkel és átélhető drámákkal, viszont kevés önálló gondolattal, mérsékelt izgalmakkal a zsarufilmek jelenleg krónikus ötlethiányban szenvedő mágusától. És persze Bruce Willistől, aki nélkül feleannyit sem érne az egész, mert ő már megint nem változik, legfeljebb a szemei lettek karikásabbak, a járása nehézkesebb, az öltözete elhanyagoltabb, a mája pedig talán még nagyobbra duzzadt a folytonos piálástól. És látványosabban erőlködik, hogy drámává magasztosítsa az egyszerű panelekből építkező sztorit. A 16 utca kissé viseltes végtanulságával szemben (“Az emberek képesek változni”) ő még mindig az a pajzán vigyorú mintahős, aki lassan huszonöt éve tartja folyamatos lázban a világ moziközönségét – pusztán az arckifejezésével.

Kommentek

Legyél te az első, aki hozzászól!

Ha hozzá szeretnél szólni ehhez a cikkhez, akkor először be kell jelentkezned!